1893 őszén Portugália még királyság volt. I. Károly ült a trónon, Lisszabon utcáin sárga villamosok helyett lovas kocsik zörögtek, a Tejo partján pedig estéről estére kikötői lámpások sora gyulladt ki. A városból északnyugat felé indulva az út lassan emelkedni kezdett Sintra hegyei közé. Ott már más volt a levegő. Nedvesebb, hűvösebb, tele fenyőgyantával, babérlevéllel és a kertekből kiszökő narancsvirág illatával.
Sintrát ősszel gyakran köd borította. A hegytetőn álló Pena-palota vörös és sárga falai olykor egész délelőtt nem látszottak, csak délután bukkantak elő, mintha valaki egyszerűen félrehúzott volna előttük egy függönyt.
A város szélén, egy keskeny macskaköves utcában állt a Moura család halványkék háza. Az ablakokat fehér keret övezte, a bejárat fölött két kopott azulejocsempére festett angyal tartott egy címerpajzsot.
Ott élt Leonor de Moura.
Huszonhárom éves volt. Sötétbarna haja majdnem a derekáig ért, de többnyire feltűzte, mert anyja szerint egy hajadon nő nem járhat kibontott hajjal az utcán. Bőre világos volt, szemének színe azonban különös: távolról barnának látszott, közelről aranyszínű pettyek ültek benne.
Leonor szeretett festeni.
Nem portrékat, nem virágcsendéleteket és nem azokat a gondosan megterített asztalokat, amelyeket az úri családok szívesen akasztottak ebédlőik falára.
Olyan helyeket festett, amelyek nem léteztek.
Legalábbis ezt hitte.
Egy októberi délutánon találkozott először Tomás Valentével.
A férfi huszonnyolc éves volt, magas, fekete hajú, vékony arcú. A bal szemöldöke fölött egy alig látható sebhely húzódott. Hajóépítő mérnökként dolgozott Lisszabonban, de amikor tehette, Sintrába menekült a kikötő zajától.
Leonor egy cédrusfa alatt ült festőállványával, amikor Tomás megállt mögötte.
Sokáig nem szólt.
Leonor végül hátranézett.
– Ha már negyedórája figyeli a képemet, legalább mondja meg, mi nem tetszik rajta.
Tomás levette a kalapját.
– Éppen az a baj, kisasszony, hogy túlságosan is tetszik.
Leonor végigmérte.
– Akkor legalább megtudhatnám, ki az, akinek ennyire elnyerte a tetszését.
A férfi kissé meghajtotta a fejét.
– Tomás Valente. Bocsásson meg, hogy bemutatkozás nélkül szólítottam meg.
Leonor letette az ecsetet.
– Leonor de Moura.
– Örülök, hogy megismerhetem, Moura kisasszony.
– Én pedig örülök, hogy tetszik a festményem, Valente úr.
Tomás ismét a vászonra nézett.
– Tetszik? Ennél valamivel többről van szó.
Leonor kíváncsian fordult felé.
– Mire gondol?
Tomás a kép bal oldalán látható fehér hídra mutatott.
– Arra, hogy ezt a helyet ismerem.
Leonor elnevette magát.
– Akkor bizonyára ön ismer olyan országokat is, amelyek még a térképeken sincsenek rajta.
Tomás nem mosolygott.
– Gyermekkorom óta álmodom erről a helyről.
Leonor kezében megállt az ecset.
A szél narancsillatot hozott valamelyik közeli kertből.
– Mit lát álmában?
– Ezüstlevelű fákat. Fehér köveket. És egy folyót, amelynek nincs torkolata.
Leonor lassan felállt.
– Miért nincs?
Tomás ránézett.
– Mert fölfelé folyik.
Leonor elsápadt.
A festményen a folyó valóban a hegyek irányába haladt.
Soha senkinek nem mondta el.
Aznap együtt sétáltak vissza Sintrába.
A következő héten ismét találkoztak.
Aztán újra.
Decemberre már mindenki tudta, hogy Tomás Valente vasárnap délutánonként a Moura-házba jár.
Leonor anyja elégedetlen volt.
– Mérnök – mondogatta. – Legalább ügyvéd volna.
Leonor apja azonban kedvelte.
– Egy férfi, aki hajót tud építeni, valószínűleg egy családot is képes megtartani.
Leonor ilyenkor mindig elpirult.
Tomás pedig úgy tett, mintha nem hallaná.
Tavasszal már kettesben jártak a hegyek közé.
Leonor festett, Tomás olvasott vagy rajzokat készített a hajók szerkezetéről. Néha azonban órákig beszélgettek arról a különös tájról.
Mindketten ismerték.
Leonor tudta, milyen illata van az ezüstlevelű fáknak.
Tomás tudta, mi áll a folyó túlsó partján.
Leonor látta álmában a fehér hidat.
Tomás pedig egy házat látott mögötte.
– Milyen házat? – kérdezte egyszer Leonor.
– Kicsit.
– Ez nem valami pontos leírás.
– Fehér falú. Kék az ajtaja. Van előtte egy fa.
– Milyen fa?
Tomás elmosolyodott.
– Ezt nem tudom.
Leonor belecsípett a karjába.
– Akkor legközelebb figyeljen jobban.
Tomás elkapta a kezét.
Nem engedte el.
Sokáig nézték egymást.
– Leonor…
– Igen?
– Ha egyszer valóban megtalálnánk azt a helyet, eljönne velem?
A lány nem tréfálkozott.
– Bárhol legyen.
Tomás a homlokát Leonor homlokához érintette.
– Akkor ott találkozunk.
Néhány héttel később megkérte a kezét.
Az esküvőt 1894 szeptemberére tervezték.
Nem tartották meg.
Tomást júniusban Lisszabonba rendelték.
Egy új kereskedelmi hajó próbajáratán kellett részt vennie, amely a Tejo torkolatától Cascais felé indult volna.
Az indulás reggelén Leonor kikísérte az állomásra.
Esett.
Tomás kabátján apró vízcseppek ültek, amikor magához húzta.
– Három nap – mondta. – Utána visszajövök.
Leonor átölelte.
– Nem szeretem, amikor ezt mondod.
– Mit?
– Hogy visszajössz.
Tomás nevetett.
– Akkor mit mondjak?
Leonor gondolkodott.
– Mondd azt, hogy szombaton együtt vacsorázunk.
– Szombaton együtt vacsorázunk.
– És elkésel.
– Természetesen.
– Én pedig haragudni fogok.
– Legalább öt percig.
Leonor elmosolyodott.
A vonat füttyentett.
Tomás megcsókolta.
– Szeretlek.
Leonor megragadta a kabátját.
– Én is szeretlek.
Tomás felszállt.
Leonor még akkor is látta az arcát az ablakban, amikor a szerelvény már megindult.
Szombaton két teríték került az asztalra.
Tomás nem érkezett meg.
Vasárnap sem.
Hétfő reggel egy fekete kabátos férfi kopogtatott a Moura-ház ajtaján.
A próbajárat során vihar támadt az Atlanti-óceánon.
A hajó kormányszerkezete megsérült.
A fedélzeten tűz ütött ki.
Tizenhét emberből tizenegyet kimentettek.
Tomás Valente nem volt közöttük.
A holttestét sem találták meg.
Leonor végighallgatta a férfit.
Nem szólt.
Aztán becsukta előtte az ajtót.
Végigsétált az előszobán.
Bement a szobájába.
Leült az ágya szélére.
És várt.
Mintha valaki még mondani akarna valamit.
A házban délutánra elfogyott minden hang.
Este Leonor elővette Tomás egyik ingét.
Az arcához szorította.
Dohány, szappan és cédrusfa illata maradt benne.
Akkor tört el benne valami.
Úgy sírt, hogy nem kapott levegőt.
Anyja berohant hozzá, de Leonor ellökte a kezét.
– Ne vegye el tőlem!
– Leonor…
– Mindenki azt akarja, hogy elfogadjam. Nem fogadom el!
– Drága gyermekem…
– Nem halt meg!
Az anyja letérdelt elé.
Leonor zokogva kapaszkodott az ingbe.
– Megígérte, hogy szombaton együtt vacsorázunk.
Teltek az évek.
Leonor nem ment férjhez.
Festett.
Egyetlen témát.
A különös vidéket.
A fehér hidat.
Az ezüstlevelű fákat.
A fölfelé folyó vizet.
A kék ajtós házat.
Harmincévesen már Lisszabonban is kiállították a képeit.
Negyvenévesen Madridból érkeztek értük vevők.
Ötvenkét éves korára Portugáliában ismert festő lett.
Az emberek találgatták, milyen tájat ábrázol.
Valaki azt állította, hogy görög sziget.
Mások szerint álomvilág.
Leonor soha nem válaszolt.
A hálószobájában azonban volt egy kép, amelyet senkinek nem mutatott meg.
Tomás állt rajta a fehér híd túlsó oldalán.
Leonor hetvennyolc éves korában halt meg.
1949 júniusa volt. Portugália megváltozott körülötte. Autók jártak azokon az utcákon, ahol fiatalkorában lovak patái koppantak. A régi ismerősök szinte valamennyien eltűntek.
Utolsó reggelén kinyitotta szobája ablakát.
Narancsvirág illata érkezett.
Leonor lehunyta a szemét.
– Szombaton együtt vacsorázunk – mondta.
A mellette ülő ápolónő nem értette.
Leonor azonban mosolygott.
Néhány perccel később már nem lélegzett.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, mezítláb állt.
Nem fájt semmije.
Lenézett a kezére.
Nem az idős asszony keze volt.
Fiatal ujjak.
Sima bőr.
Megérintette az arcát.
A haja kibontva omlott a vállára.
Leonor felnézett.
Előtte fehér kövekből rakott út vezetett lefelé.
A két oldalán ezüstszínű levelek rezegtek.
Megdermedt.
Ismerte.
Nem emlékezett rá.
Ismerte.
Elindult.
Az első lépés után sírni kezdett.
Nem tudta visszatartani.
Futni kezdett.
A fák között feltűnt a folyó.
Mélykék volt.
És fölfelé folyt.
Leonor a szája elé kapta a kezét.
– Istenem…
A fehér híd ott állt előtte.
Ugyanaz.
Minden íve.
Minden köve.
A túloldalon azonban nem volt senki.
Leonor megállt.
A könnyei végigfutottak az arcán.
– Tomás?
Nem érkezett válasz.
– Tomás!
Átment a hídon.
A túloldalon egy ösvény vezetett tovább.
Az ösvény végén meglátta a házat.
Fehér fal.
Kék ajtó.
És előtte egy fa.
Leonor nevetve sírt.
– Egy olajfa – suttogta. – Hát ezt nem tudtad megjegyezni?
A kék ajtó kinyílt.
Egy férfi lépett ki rajta.
Huszonnyolc éves lehetett.
Magas.
Fekete hajú.
A bal szemöldöke fölött vékony sebhely húzódott.
Leonor nem mozdult.
Tomás sem.
Ötvenöt földi év állt közöttük.
Aztán Tomás elindult felé.
Leonor futni kezdett.
Amikor egymáshoz értek, egyikük sem mondott semmit.
Tomás átölelte.
Leonor belé kapaszkodott.
Sírva ütötte a mellkasát.
– Három napot mondtál!
Tomás szeme megtelt könnyel.
– Tudom.
– Ötvenöt év lett belőle!
– Tudom.
– Vártalak.
Tomás két kezébe fogta az arcát.
– Én is vártalak.
Leonor megrázta a fejét.
– Nem. Te itt voltál. Én ott maradtam.
Tomás lehunyta a szemét.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
– Nekem is ötvenöt év volt.
Leonor megdermedt.
– Hogyan?
– Itt nincs olyan idő, amilyet ismertünk. De a hiányt nem veszik el tőlünk. A szeretetet sem.
Leonor hozzáért Tomás arcához.
Meleg volt.
Valóságos.
Érezte bőrének illatát.
Ugyanazt a cédrusos, szappanos illatot, amelyet egykor az ingén keresett.
– Ez hol van? – kérdezte.
Tomás a táj felé fordult.
Messze, a hegyeken túl különös fény derengett. Nem volt nap. Nem volt alkonyat. A levegő mégis aranylott. A folyó mellett alakok jártak. Voltak közöttük gyermekek, öregek és olyanok is, akikről Leonor első pillantásra nem tudta volna megmondani, emberek-e.
– Az itt élők Alvoréliának nevezik.
– Kik élnek itt?
Tomás elmosolyodott.
– Majd megismered őket.
Leonor körülnézett.
– Én festettem ezt a helyet.
– Tudom.
– Hogyan?
Tomás megszorította a kezét.
– Mert én láttam a képeidet.
Leonor ránézett.
– Lehetetlen.
– Néha megmutatták.
– Kik?
Tomás tekintete a távolba siklott.
Az ezüstfák között fehér ruhás alak állt.
Nem közeledett.
Csak meghajtotta a fejét.
Leonor visszanézett Tomásra.
– Angyalok?
– Az emberek így nevezik őket.
Leonor ismét a házra pillantott.
– Te építetted?
Tomás nevetett.
– Sok időm volt.
Leonor ekkor már vele együtt nevetett.
A könnyei még ott csillogtak az arcán.
– És az ajtó?
– Kék.
– Emlékeztél rá.
– Mindenre emlékeztem.
Tomás benyúlt a kabátja zsebébe.
Egy megsárgult papírdarabot vett elő.
Leonor felismerte saját kézírását.
Az esküvőjük előtt írta rá:
Ha egyszer megtaláljuk azt a helyet, bárhol legyen, elmegyek veled.
Leonor sokáig nézte.
– Ez nem lehet nálad.
– Mégis nálam van.
Leonor ekkor értette meg.
Talán egész életében fordítva gondolta.
Nem ő találta ki ezt a vidéket.
Nem Tomás álmodta meg.
Valamiképpen mindketten látták már jóval azelőtt, hogy ide érkeztek volna.
A festmények nem egy nem létező világot ábrázoltak.
Egy létező hely emlékei voltak.
Tomás a kezét nyújtotta.
– Jössz?
Leonor belesimította az ujjait.
– Hová?
– Megmutatom, hol ér véget a folyó.
Leonor elmosolyodott.
– Azt mondtad, nincs torkolata.
– Tévedtem.
– Te?
– Egyszer én is tévedhetek.
Elindultak.
A ház mögött keskeny út vezetett az ezüstfák közé. Leonor vállával Tomás karjához simult.
Néhány lépés után megállt.
– Tomás.
– Igen?
– Szombat van?
A férfi ránézett.
Aztán felnevetett.
– Fogalmam sincs.
Leonor is nevetni kezdett.
Tomás magához húzta.
– De vacsorázni fogunk.
Leonor lehunyta a szemét.
Ötvenöt esztendő után először nem kellett várnia.
A távolban megszólalt valami, ami haranghoz hasonlított, de nem templomból érkezett. Hangja végigfutott a völgyön, megérintette a vizet, az ezüstleveleket és a fehér köveket.
Leonor Tomás kezét fogva elindult arra, amerre a folyó emelkedett.
A földi világban eközben egy régi sintrai ház hálószobájában nyitva maradt az ablak.
A függönyt megmozdította a tavaszi szél.
A falon függő festményen pedig, amelyen addig egyetlen férfi állt a fehér híd túlsó oldalán, azon a reggelen már két alak volt látható.
Egy férfi és egy nő.
Egymás kezét fogták.
És a hídon túl, ahol Leonor egész életében üresen hagyta a vásznat, először látszott a kék ajtós ház előtt álló olajfa.
