Egy tengerparti kisvárosban élt egy varrónő, aki soha nem készített két egyforma ruhát.
Nem azért, mert különösen divatos akart lenni. Egyszerűen képtelen volt rá. Ha ugyanazt az anyagot kétszer terítette az asztalára, másodjára már mást látott benne. Egyik reggel táncoló szoknyát, másnap hosszú, komoly kabátot, harmadnap pedig olyan könnyű kendőt, amelyet szinte magával vitt a szél.
Az asszony műhelye egy keskeny utcában állt, közel a kikötőhöz. Nyitott ablakán behallatszott a hajókötelek nyikorgása, a halászok beszéde és a poharak koccanása a szemközti vendéglő teraszáról.
Szerette ezeket a hangokat. Munka közben nem hallgatott zenét. A város muzsikált helyette.
Egy júliusi délutánon különös vendég érkezett hozzá.
Magas nő volt, napbarnított bőrrel és mezítlábasan. Hosszú hajában száraz fűszálak, apró kagylók és egy vörös pipacs szirma bújt meg. Ruhája valaha talán zöld lehetett, de kifakította a nap, megkoptatta az eső, és több helyen kiszakította a tüskés bozót.
– Meg tudná javítani? – kérdezte.
A varrónő végignézett rajta.
– Megpróbálhatom. Mikorra lenne szüksége rá?
– Mielőtt véget érek.
Az asszony abbahagyta a gombostűk rendezgetését.
– Tessék?
A vendég elmosolyodott.
– Én vagyok a nyár.
A varrónő sok különös embert ismert. Hajósokat, akik állítólag sellőket láttak. Öregasszonyokat, akik a kávézaccból pontosabban olvastak, mint mások az újságból. Gyerekeket, akik biztosak voltak benne, hogy a világítótorony éjszakánként elsétál a helyéről.
Ezért nem nevetett.
– Vegye le a ruhát – mondta. – Megnézem, mit lehet tenni.
A nyár belépett a paraván mögé. Néhány pillanat múlva átnyújtotta a megviselt öltözéket.
A varrónő az asztalra terítette.
Közelről látta csak igazán, mennyi minden történt vele.
A szoknya szegélyén sós víz nyomai fehérlettek. Az egyik ujján cseresznye leve száradt meg. A vállán egy gyermek maszatos tenyérlenyomata maradt. A zsebében barackmag, egy eltört hajcsat és egy összehajtogatott vonatjegy lapult.
Az asszony végigsimított az anyagon.
Meleg volt.
– Nagyon elhasználta – mondta.
– Sokan vártak rám.
– És mindenkinek adott magából?
– Majdnem mindenkinek.
Néhányan bezárták előttem az ablakot.
A varrónő elővette a cérnáit.
Megtalálta bennük a búzamezők aranyát, a mély folyók zöldjét, a hajnalban nyíló rózsák színét és azt a kéket, amely csak a tenger fölött látható, amikor még senki sem ébredt fel.
Egész délután dolgozott.
A szakadásokat nem rejtette el. Színes fonallal varrta körbe őket, hogy mindegyik látható maradjon. A cseresznyefoltból apró virágot hímzett. A kopott szegélyre hullámokat varrt, a vállon maradt tenyérnyomás köré pedig napraforgót.
Amikor alkonyodni kezdett, a nyár visszavette a ruháját.
A tükör elé állt.
– Nem lett új – mondta.
– Nem – felelte a varrónő. – De szebb lett attól, amin keresztülment.
A nyár sokáig nézte magát.
Aztán megfordult, és kitárta a műhely ajtaját.
A keskeny utcát egyszerre meleg, virágillatú szél járta át. A vendéglő teraszán táncolni kezdtek az asztalterítők. A kikötőben megcsendültek a hajók árbócai. A házak ablakából emberek hajoltak ki, mert valami különös öröm szaladt végig a városon.
– Mivel tartozom? – kérdezte a nyár.
A varrónő megrázta a fejét.
– Semmivel.
– Minden munkának ára van.
Az asszony elgondolkodott.
– Akkor maradjon még egy kicsit.
A nyár közelebb lépett hozzá.
– Minden évben ezt kérik tőlem.
– És mit felel?
– Hogy nem maradhatok tovább annál, ameddig tartok.
– Akkor ne maradjon. Csak ne siessen el.
A nyár bólintott.
Aznap este együtt sétáltak le a partra.
Nem beszéltek sokat. Levették a cipőjüket, és a sekély vízben lépkedtek. A város mögöttük lassan elcsendesedett. A homok még őrizte a nappal melegét, a tenger pedig puhán mosta el a lábnyomaikat.
A nyár néha lehajolt, felvett egy kagylót, majd visszatette a vízbe.
– Miért nem viszi magával? – kérdezte a varrónő.
– Mert nem minden szép dolog azért kerül elénk, hogy megtartsuk.
Mire a világítótorony fénye először végigsiklott a tengeren, a nyár ruhája halványan ragyogni kezdett. A színes varrások úgy fénylettek rajta, mintha apró utak lennének.
A varrónő megértette, hogy hamarosan búcsúzniuk kell.
– Jövőre visszatér? – kérdezte.
– Mindig visszatérek. De soha nem egészen ugyanúgy.
– Meg fog ismerni?
A nyár rámosolygott.
– A keze munkáját bárhol felismerném.
Azzal megcsókolta a varrónő homlokát, majd elindult a part mentén.
Nem tűnt el hirtelen. Egyre távolabb került, alakja lassan beleolvadt az alkonyat színeibe. Sokáig látszott még a ruháján a napraforgó, a hullámok és a színes fonallal körbevarrt szakadások ragyogása.
Másnap reggel a varrónő a műhelyében egy ismeretlen anyagot talált.
Lágy volt, meleg és enyhén sós illatú. Ha az ablak felé tartotta, tengerpart, érett gyümölcs, mezítlábas tánc és hosszú, aranyszínű délutánok rajzolódtak ki benne.
Nem vágta fel.
Ráterítette a székre, és ott hagyta az ablak mellett.
Az anyag minden este finoman megmozdult, akkor is, amikor odakint nem fújt a szél.
A varrónő pedig munka után leült mellé, lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy valahol messze a nyár lassú léptekkel járja a világot.
