A hóhér bűne Negyedik rész – A levél

 

Lukas másnap délelőtt kereste meg Annát.

A lány éppen a ház mögötti kertben szedte le a megsárgult leveleket a zsálya körül, amikor meghallotta a kapu nyikordulását. Felnézett, és már messziről látta, hogy valami nincs rendben.

Lukas nem mosolygott.

Anna letette a kosarat.

– Mi történt?

A fiú megállt előtte, de néhány pillanatig nem válaszolt.

– Tegnap este beszéltem apámmal.

– Rólam?

– Rólunk is.

Anna várta, hogy folytassa.

– Megtiltotta, hogy találkozzam veled.

Anna arcáról eltűnt a mosoly.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb ez lesz.

– Nem azért jöttem, hogy ezt közöljem veled.

– Akkor miért?

Lukas lesütötte a szemét.

– Apámnak volt egy öccse. Matthiasnak hívták.

Anna még soha nem hallotta ezt a nevet.

– Volt?

Lukas bólintott.

– Húsz évvel ezelőtt kivégezték.

Anna kezében megfeszült a kosár füle.

– Sajnálom.

Lukas felnézett rá.

– A te apád hajtotta végre az ítéletet.

Anna először azt hitte, rosszul hallotta.

– Az én apám?

– Igen.

Anna hátralépett egyet.

Gyermekkora óta tudta, mi az apja mestersége. A városban soha senki nem engedte elfelejteni neki. Tudta, hogy Martin olyan ítéleteket hajt végre, amelyeket mások hoznak meg. Mégis egészen más volt úgy hallani mindezt, hogy a halottnak neve volt, családja volt, és annak a férfinak az öccse volt, akinek a fiát Anna szeretni kezdte.

– Mit követett el Matthias?

Lukas állkapcsa megfeszült.

– Apám szerint semmit.

Anna ránézett.

– Ezt hogy érted?

– Azt mondja, Matthias ártatlan volt.

– És ezt tudták akkor is?

– Apám hitt neki. Többet nem tudok. Azt sem tudom, a te apád mit tudott az ügyről.

Anna hallgatott.

Lukas közelebb lépett hozzá.

– Nem azért mondom ezt, hogy téged hibáztassalak.

– De nem tudod, mit gondolj rólam.

Lukas nem válaszolt rögtön.

Anna ebből megértette.

– Tegnap még minden rendben volt közöttünk – mondta halkan.

– Tudom.

– Ma pedig rám nézel, és az apámat látod.

– Nem.

– Akkor nézz rám.

Lukas felemelte a tekintetét.

Anna szeme megtelt könnyel, de nem fordult el.

– Én ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam. Semmit sem tudtam Matthiasról.

– Tudom, hogy nem tudtál róla.

– Akkor mi változott?

Lukas végigsimított a haján.

– Az, hogy most már én tudok róla.

Anna lehajtotta a fejét.

Ez a válasz jobban fájt neki, mint egy vád.

Lukas megérintette volna a kezét, de Anna hátrébb lépett.

– Beszélnem kell apámmal.

– Anna...

– Most ne.

– Nem akarlak egyedül hagyni ezzel.

– Ezt most nekem kell megkérdeznem tőle.

Lukas bólintott.

– Rendben.

Anna már a ház felé indult, amikor Lukas utána szólt.

– Anna!

A lány visszafordult.

– Nem tudom, mi lesz ebből. De azt tudom, hogy amit irántad érzek, tegnap óta nem múlt el.

Anna néhány pillanatig nézte.

– Akkor remélem, holnapra sem fog.

Azzal bement a házba.

Martin a műhelyében dolgozott. Az asztalon frissen mosott vászoncsíkok, szárított gyógynövények és egy kis agyagedény sorakozott. Egy kenőcsöt kevert, amelyet másnap egy idős molnár fájó térdére akart vinni.

Amikor Anna belépett, az apja azonnal látta rajta, hogy baj van.

– Mi történt?

Anna becsukta maga mögött az ajtót.

– Ki volt Matthias Hartmann?

Martin kezében megállt a fakanál.

Az arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.

Anna ezt látva már tudta, hogy Lukas igazat mondott.

– Te ismerted.

Martin lassan letette a kanalat.

– Igen.

– Te végezted ki.

– Igen.

Anna összeszorította az ajkát.

– Ártatlan volt?

Martin sokáig hallgatott.

– Nem tudom biztosan.

– Lukas apja szerint az volt.

– Elias mindig hitt az öccsének.

– És te?

Martin az asztalra tette mindkét kezét.

– Az ítéletet a városi tanács hozta meg. Nekem nem az volt a dolgom, hogy eldöntsem, bűnös-e.

– Nem ezt kérdeztem.

Martin felnézett a lányára.

– A kivégzés előtt Matthias adott nekem egy levelet.

Anna megdermedt.

– Milyen levelet?

– Két ember neve volt benne. Azt állította, velük volt azon az estén, amikor a gyilkosság történt. Azt kérte, adjam oda Eliasnak.

– És odaadtad?

Martin nem felelt.

Anna szinte suttogva kérdezte újra.

– Apa. Odaadtad neki?

– Nem.

Anna úgy érezte, mintha elfogyott volna körülötte a levegő.

– Miért?

– Amikor Matthias átadta, azonnal szóltam a kivégzést felügyelő tisztviselőnek. Elmondtam neki, mit állít Matthias. Azt felelte, hogy nem érkezett új rendelkezés a tanácstól. Az ítélet érvényben volt.

– És ezért kivégezted.

Martin arca megfeszült.

– Nem állíthattam le az ítélet végrehajtását, Anna. Nem volt hozzá jogom.

– A levelet viszont odaadhattad volna Eliasnak.

Martin lehunyta a szemét.

– Igen.

Anna most már nem tudta visszatartani a könnyeit.

– Húsz éve nálad van?

Martin bólintott.

– Húsz éve.

– Hol?

Az apja egy pillanatig sem kérdezte, miért akarja tudni.

Odament a fal mellett álló öreg ládához, felnyitotta, majd néhány összehajtott vászon és irat alól elővett egy megsárgult papírt.

Anna úgy nézte, mintha valami veszélyes tárgy lenne.

– Ez az?

– Igen.

– Matthias levele?

– Igen.

Anna odalépett, de nem nyúlt érte.

– Miért tartottad meg?

Martin visszatette a levelet az asztalra.

– A kivégzés után ismét szóltam az egyik tanácstagnak. Azt mondtam, hogy Matthias levelet hagyott hátra, amelyben két embert nevezett meg. Azt felelte, az ügyet lezárták. Azt is világossá tette, hogy jobb, ha nem kérdőjelezem meg a tanács döntését.

– És te megijedtél.

Martin sokáig nézte a lányát.

– Igen.

Anna keserűen elmosolyodott.

– Tőled fél az egész város.

– Attól még én is tudok félni.

– Mitől?

– Attól, hogy elveszítem az állásomat. A házunkat. Azt a keveset, amiből éltünk. Te akkor még csak néhány hónapos voltál. Anyád itthon maradt veled. Azt hittem, a családomat védem.

– Húsz éven keresztül?

Martin lehajtotta a fejét.

– Nem. Ezt már én sem tudom ezzel megmagyarázni.

Anna a levélre nézett.

– Matthias azt kérte, hogy add oda Eliasnak.

– Tudom.

– És ő húsz éve nem tudja, hogy ez létezik.

– Nem tudja.

– Apa, ez nem a te leveled.

– Tudom.

– Akkor miért van még mindig nálad?

Martin arcán olyan fájdalom jelent meg, amelyet Anna addig soha nem látott rajta.

– Mert minden nappal nehezebb lett bevallani, hogy az előző napon sem adtam oda.

Anna nem szólt.

Martin folytatta.

– Aznap este elmentem Elias házához.

Anna felkapta a fejét.

– Elmentél hozzá?

– Igen. A levél nálam volt. Oda akartam adni neki.

– Mi történt?

– Elias kijött. Amikor meglátott, azt hitte, bocsánatot kérni mentem. Azt mondta, tűnjek el a háza elől. Azt mondta, ha még egyszer meglát, nem tudja, mit tesz velem.

– És te hazajöttél.

– Igen.

– Másnap pedig nem mentél vissza.

Martin megrázta a fejét.

– Nem.

– Harmadnap sem.

– Nem.

Anna hangja megremegett.

– Aztán eltelt húsz év.

Martin nem védekezett.

– Igen.

Az ajtóban ekkor megjelent Klara.

Anna ránézett.

Anyja arca sápadt volt.

– Te tudtál erről?

Klara nem próbált kitérni a kérdés elől.

– Igen.

Anna hátralépett.

– A levélről is?

– Igen.

– Húsz éve?

– Igen.

Anna nem akarta elhinni.

– És egyikőtök sem mondott semmit?

Klara közelebb lépett hozzá.

– Anna, apád akkor azt hitte...

– Ne mondd el helyette, mit hitt!

Klara megállt.

Anna az apjára nézett.

– Egész életemben azt hittem, hogy bármit mondanak rólad az emberek, én ismerlek. Azt hittem, tudom, milyen ember vagy.

– Anna...

– Nem az a baj, hogy te hajtottad végre az ítéletet. Értem, hogy nem te ítélted el Matthiast.

Martin lehunyta a szemét.

– Akkor mi?

Anna a megsárgult levélre mutatott.

– Ez.

A szó szinte elveszett a csendben.

– Matthias meghalt. Te pedig utána húsz évig hagytad, hogy ez a levél itt legyen nálad.

Martin nem válaszolt.

– Lehet, hogy semmit sem változtatott volna – folytatta Anna. – Lehet, hogy már akkor is késő volt. De ezt nem neked kellett volna eldöntened.

– Igazad van.

Anna könnyes szemmel nézett rá.

– Ne mondd ilyen könnyen.

– Nem könnyen mondom.

– Akkor miért nem tetted meg húsz évvel ezelőtt?

Martin válaszolni akart, de nem talált szavakat.

Anna ekkor értette meg, hogy erre nincs olyan felelet, amely visszaadhatná az elveszett éveket.

Az apja félt.

Aztán hallgatott.

Végül pedig olyan sokáig hallgatott, hogy a hallgatás maga is bűnné vált.

Anna megtörölte az arcát.

– Eliasnak tudnia kell a levélről.

Martin felnézett.

– Tudom.

– Nem. Húsz éve tudod.

Martin lehajtotta a fejét.

Anna az ajtóhoz indult.

Klara utána szólt.

– Hová mész?

Anna megállt, de nem fordult vissza.

– Most sehova. Holnap reggel beszélek Lukasszal.

– Anna...

– Ezt már nem lehet tovább elhallgatni.

Kilépett az ajtón.

Martin és Klara kettesben maradtak.

A megsárgult levél ott feküdt közöttük az asztalon.

Húsz éven át alig foglalt el több helyet egy tenyérnyinél.

Mégis elég volt hozzá, hogy két család életére ránehezedjen.

A hóhér bűne Harmadik rész – Matthias neve

A Hartmann-házban Lukas anyja, Margarethe is észrevette, hogy fia viselkedése megváltozott.

Margarethe ötvenkét éves volt. Visszafogott, elegáns asszony, barna haját már jócskán átszőtte az ősz. Régóta ismerte férje hallgatásait, és többnyire azt is tudta, milyen emlék vagy fájdalom húzódik mögöttük.

Matthiast is jól ismerte. Amikor húsz évvel korábban kivégezték, Margarethe már Elias felesége volt, Lukas pedig négyéves kisgyermek. Elias azon a reggelen nem engedte őket a vesztőhely közelébe. Elias anyja akkoriban velük élt a Hartmann-házban, így Margarethe nemcsak férje, hanem az idős asszony gyászát is végignézte.

Amikor először meghallotta Anna Falk nevét, nem szólt semmit. Csak Elias arcát figyelte, és látta, ahogy a férfi kezében megáll a pohár.

Aznap este Lukas apja dolgozószobájában állt.

Elias ötvenhat éves volt. Ősz szakállát rövidre vágta, magas termetét az évek még nem görnyesztették meg. A kereskedésben ritkán kellett kétszer szólnia. Nem azért, mert sokat kiabált, hanem mert mindenki tudta, hogy amit mond, azt komolyan gondolja.

Most azonban felemelte a hangját.

– Azt akarom, hogy ne találkozz többé azzal a lánnyal.

Lukas döbbenten nézett rá.

– Azért, mert Martin Falk lánya? Ha ez az oka, mondd ki.

– Azért kérem, mert tudom, milyen baj származhat ebből.

– Akkor magyarázd meg. Szeretem Annát, és ennél több magyarázatot érdemlek. Mondd el, miért nem akarod, hogy lássam.

Elias arca megfeszült.

– Néhány hete ismered.

– Attól még tudom, mit érzek.

– Huszonnégy éves vagy. Ennyi idősen az ember sok mindenben biztos, amiben később már nem lesz az.

Lukas egy pillanatig hallgatott.

– Ismered Annát?

– Nem.

– Akkor nem vele van bajod. Az apjával.

Elias megmerevedett.

– Ismered Martin Falkot. Ezt abból is látom, ahogyan a neve hallatán megváltozik az arcod.

– Lukas, hagyd abba.

– Nem hagyom abba addig, amíg el nem mondod, mi történt.

Elias az asztalra csapott.

– Martin Falk lánya nem lesz a feleséged!

– Akkor mondd meg végre, miért!

Elias szája megremegett.

– Azért, mert Martin Falk vágta le az öcsém fejét.

A szobában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a tűz pattogását.

Lukas elsápadt.

– Neked volt egy öcséd? Miért nem beszéltél róla soha?

– Matthiasnak hívták.

Huszonnyolc éves volt, amikor kivégezték. Te akkor négyéves voltál. Alig emlékezhetnél rá.

– Mit tett?

Elias az ablakhoz ment.

– Én mindvégig hittem benne, hogy semmit. Hogy ártatlan volt.

Lukas hosszú ideig nem tudott megszólalni.

– És Martin Falk tudott erről valamit?

Elias megfordult.

– Nem tudom. Soha nem kérdeztem meg tőle, mit tudott Matthias ügyéről. Ha választ akarsz, tőle kell megkérdezned.

Margarethe ekkor közbeszólt.

– Elias, most már elég. Elmondtad Lukasnak, amit joga volt tudni. Ne mondjatok olyasmit egymásnak, amit később megbánnátok.

Elias felé fordult.

– Te tudod a legjobban, miért nem akarom, hogy a fiam közelebb kerüljön hozzá.

– Tudom, mit tett veled Matthias halála. De Anna nem Martin, Lukas pedig akkor még csak kisgyermek volt. Egyikük sem felelős azért, ami azon a reggelen történt.

Elias arca megkeményedett.

– Nemcsak erről van szó. Tudod, mit jelent a hóhér családjába házasodni. A város nem felejt könnyen ilyesmit.

– Tudom. Lukasnak ezt is meg kell értenie. De a döntést nem hozhatjuk meg helyette.

Lukas az ajtó felé indult.

– Beszélnem kell Annával.

Elias ránézett.

– Megmondtam, hogy nem akarom, hogy találkozz vele.

Lukas visszafordult.

– Most már olyan dolgot tudok, amely az ő családját is érinti. Nem tehetek úgy, mintha nem hallottam volna.

Amikor a fiú elment, Elias Margarethe felé fordult.

– Tehát szerinted hagynom kell, hogy tovább találkozzanak?

Margarethe lassan megrázta a fejét.

– Azt gondolom, hogy húsz év után sem szabad engednünk, hogy Matthias halála döntsön mindenről helyettünk.

Elias azon az éjszakán nem aludt.

Húsz év telt el, de amikor behunyta a szemét, ismét ott állt a Galgentoron kívüli vesztőhely közelében azon a hideg reggelen.

Harminchat éves volt akkor.

A köd még ott ült Rothenburg falai alatt, az út szélén pedig már jóval a kivégzés előtt gyülekeztek az emberek. Némelyek kíváncsiságból jöttek, mások azért, mert látni akarták, hogyan hajtják végre a város ítéletét. A nedves föld, a lovak párája és a füst szaga nehézzé tette a reggeli levegőt.

Elias mindebből alig érzékelt valamit. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan idehozzák Matthiast.

Az öccse huszonnyolc éves volt. Gyermekkoruk óta mindig ő volt a hangosabb, a vidámabb. Gyorsan beszélt, nagyokat nevetett, és még akkor is tréfált, amikor másnak már nem volt kedve hozzá.

Aznap azonban lassan lépdelt a két őr között. Kezét összekötötték. Arca beesett volt a börtönben töltött napoktól, haja rendezetlenül hullott a homlokába. Elias egy pillanatig alig ismert rá.

Aztán Matthias felemelte a fejét, és meglátta a bátyját.

Elias húsz év alatt sem tudta elfelejteni azt a tekintetet. Nem könyörgés volt benne, hanem félelem. Olyan csupasz, emberi félelem, amelyet már sem büszkeséggel, sem bátorsággal nem lehetett eltakarni.

Matthias élni akart.

– Matthias! – kiáltotta Elias.

Az öccse megállt.

– Elias! Hála Istennek, hogy itt vagy!

Elias előreindult volna, de az egyik őr elé állt.

– Engedjen hozzá! Az öcsém. Legalább egyetlen percre engedjenek oda hozzá!

Nem engedték.

– Ártatlan! – kiáltotta Elias. – Nem ő ölte meg azt az embert! Hallják? Ártatlan embert készülnek megölni!

Valaki rászólt a tömegből, hogy hallgasson.

Elias tovább kiabált. Azt hitte, ha elég hangosan mondja ki, talán meghallja valaki, akinek hatalma van megállítani az ítéletet.

Akkor pillantotta meg Martin Falkot.

A vesztőhely mellett állt, két kezét a kivégzőkard markolatán tartva.

Abban a pillanatban Elias nem látott benne férjet, apát vagy embert. Csak azt látta, hogy ez a férfi fogja elvenni tőle Matthiast.

Amikor az őrök a kijelölt helyre vezették az elítéltet, Matthias Martin felé fordult. Kabátja alól egy többször összehajtott lapot vett elő.

– Ezt add oda Eliasnak – mondta. – Két ember neve van benne. Velük voltam azon az estén Dinkelsbühlben. Ők tudják, hogy igazat mondok.

Martin átvette a levelet.

Egy pillanatra a kivégzést felügyelő városi tisztviselő felé fordult, és elmondta neki, mit mondott Matthias. A férfi azonban azt felelte, hogy a tanácstól nem érkezett új rendelkezés, az ítélet érvényben van, és végre kell hajtani.

Martin eltette a levelet.

Elias mindebből csak annyit látott, hogy néhány szót váltanak egymással. Nem hallotta, miről beszélnek.

Matthiast letérdeltették. A lelkész odahajolt hozzá, néhány halk szót mondott neki, de Elias már nem hallotta, mit. Saját szívének dobogása minden más hangot elnyomott.

Matthias még egyszer felnézett, és megkereste bátyját a tömegben.

– Mondd meg anyánknak, hogy szeretem – mondta. Hangja egy pillanatra elakadt. – És mondd meg neki azt is, hogy nem féltem.

Elias akkor sírta el magát.

Nem azért, mert elhitte.

Azért, mert látta rajta, mennyire fél.

– Ne nekem mondd! Te fogod elmondani neki! Hazajössz, Matthias, és te magad mondod el neki!

Az öccse szája megremegett. Talán mosolyogni próbált.

Martin a helyére lépett.

Elias még akkor is azt várta, hogy történik valami. Lovas érkezik a város felől, egy őr odarohan, valaki felmutat egy iratot, és azt kiáltja, hogy álljanak meg.

Senki nem jött.

Martin felemelte a kardot.

Elias minden erejével előre akart törni. Két férfi fogta le.

– Matthias!

Az öccse még egyszer felnézett.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy Elias látta az arcát.

A kard lesújtott.

Elias becsukta a szemét.

A kard suhanását azonban meghallotta.

Utána néhány pillanatra megdermedt körülötte a világ.

A térde megrogyott. Csak arra emlékezett, hogy hideg sár tapadt a tenyerére, és valaki megpróbálta talpra állítani. Ellökte magától.

Az emberek lassan szétszéledtek. Számukra véget ért. Hazamentek a családjukhoz, dolgoztak tovább, ettek, beszélgettek, és talán estére már másról szólt közöttük a szó.

Elias számára azon a reggelen semmi sem ért véget.

Este hazament.

Margarethe már otthon várta a kis Lukasszal. Amikor meglátta férje arcát, nem kérdezett semmit. Felvette a gyermeket, és kivitte a szobából.

Elias anyja az asztal mellett ült.

– Hol van Matthias? Miért nem jött veled?

Elias ki akarta mondani.

Nem jött hang a torkán.

Az asszony néhány másodpercig nézte a fiát.

Aztán megértette.

A sikolya betöltötte az egész házat.

Elias húsz évvel később sem a kard hangját gyűlölte a legjobban.

Hanem azt az estét.

Azt, hogy neki kellett belépnie az ajtón, és az anyja szemébe néznie.

Martin Falk egyetlen mozdulattal elvette Matthias életét.

Eliasnak pedig haza kellett vinnie a halálát.

Az olvasás csodája Szeptember 8, az olvasás világnapja

 Van egy különös ajtó, amelyhez nem kell kulcs.

Elég egy könyv. Elég egyetlen mondat.

Kinyitjuk, és már nem ugyanott vagyunk.

Lehetünk egy régen eltűnt város utcáján, egy ismeretlen ember szívében, egy gyermek álmában vagy száz évvel később, egy olyan világban, amely még meg sem született.

Az olvasás talán ezért az egyik legnagyobb emberi csoda.

Mert miközben mozdulatlanul ülünk, bejárhatjuk a világot.

Miközben egyedül vagyunk, száz másik életet érinthetünk meg.

És néha egy könyvben találunk rá arra a mondatra, amelyet egész életünkben kerestünk, csak addig nem tudtuk kimondani.

A könyvek nem csupán történeteket őriznek.

Embereket őriznek. Korokat. Álmokat. Szerelmeket. Félelmeket. Gondolatokat. Mindazt, amit valaki egyszer annyira fontosnak érzett, hogy szavakba öntötte.

És amíg lesz valaki, aki ír,

és lesz valaki, aki elolvassa,

addig a leírt szó nem vész el.

Ma, szeptember 8-án, az olvasás világnapján vegyünk kézbe egy könyvet.

Lehet, hogy csak néhány oldalt olvasunk el.

De sohasem tudhatjuk, melyik mondat változtat meg bennünk valamit örökre.

A hóhér bűne Második rész – Fahéj és alma

 

Lukas másnap délután megjelent Falkék házánál. Anna nyitott ajtót. Amikor meglátta, meglepetten nézett rá. A fiatalember kezében kis, összehajtott papírcsomag volt.

– Lukas? Mit keresel itt?

– Reméltem, hogy nem küldesz el rögtön – felelte Lukas.

Anna a kezében tartott csomagra pillantott.

– Attól függ, mit hoztál.

Lukas felé nyújtotta.

– Neked hoztam. Arra gondoltam, talán örülnél neki.

Anna kibontotta.

– Fahéj?

– Nürnberg felől érkezett. Tegnap hallottam a piacon, hogy karácsonyig aligha lesz belőle több.

– És arra gondoltál, hogy hozol nekem belőle?

Lukas kissé zavarba jött.

– Inkább arra gondoltam, hogy szeretnélek újra látni. A fahéj jó ürügynek tűnt.

Anna megszagolta a fűszert.

– Legalább őszinte vagy.

– Úgy gondoltam, jobb, ha bevallom.

Anna elfordította a fejét, hogy Lukas ne lássa a mosolyát.

– Apád tudja, hogy itt vagy?

– Azt tudja, hogy eljöttem otthonról.

– Nem ezt kérdeztem.

– Akkor nem. Azt nem tudja, hogy éppen itt vagyok nálatok.

Anna az utca felé pillantott. A szemközti ház egyik ablakában már megjelent egy kíváncsi arc.

– Akkor hamarosan megtudja.

Lukas is odanézett.

– Attól tartok, ebben igazad van.

A következő napokban egyre gyakrabban találkoztak. Eleinte valóban véletlenül futottak össze. Lukas a raktárak között járt, Anna a piacra ment, gyógynövényt gyűjtött vagy vizet vitt haza. Később már mindketten pontosan tudták, mikor és merre jár a másik, mégis véletlen találkozásoknak nevezték ezeket az alkalmakat.

Nem beszéltek folyton komoly dolgokról. Anna éppen azt szerette Lukasban, hogy mellette olyan dolgokon is tudott nevetni, amelyeknek semmi jelentőségük nem volt.

Egy délután Lukas elmesélte, hogyan esett nyolcéves korában egy félig borral telt hordóba, és hogyan kellett az apjának kihúznia belőle.

Anna annyira nevetett, hogy le kellett ülnie egy kőre az út szélén.

– Te ezen most nevetsz, de én akkor meg voltam győződve róla, hogy ott fulladok meg.

– A borban? Így nehéz komolyan vennem a dolgot.

– Nyolcéves voltam. Akkor még sok mindenről hittem, hogy halálos veszedelem.

– És mit szólt hozzá az apád?

– Először azt hittem, megver. Aztán megkérdezte, legalább jó bor volt-e.

Anna ismét nevetni kezdett.

Máskor Lukas fedezte fel, hogy Anna fél a libáktól.

– Nem félek tőlük – tiltakozott a lány.

– Az előbb végigfutottál az utca felén egy liba elől.

– Nem futottam. Csak gyorsan arrébb mentem, mert meg akart csípni.

– Ha te ezt gyaloglásnak nevezed, akkor nagyon különös módon jársz.

– Ha tovább nevetsz, hozzád vágok valamit.

– Akkor talán jobb lesz, ha elhallgatok.

Anna felkapott a földről egy almát, és hozzávágta.

Lukas elkapta.

– Most már biztosan tudom, hogy kedvelsz.

– Ebből hogyan jutottál erre?

– Aki közömbös neked, arra nem pazarolsz almát.

– Add vissza!

– Nem adom. Megtartom.

– Egy almát?

– Az első ajándékom tőled.

– Hozzád vágtam.

– Csak az átadás módja volt kissé szokatlan.

Anna közelebb lépett, hogy kivegye az almát Lukas kezéből.

Lukas azonban nem mozdult.

A nevetés lassan elhalt közöttük. Anna először vette észre, milyen világos Lukas szeme. A fiú most nem tréfálkozott. Lassan felemelte a kezét, és megérintette Anna arcát.

A lány szíve olyan erősen vert, hogy attól félt, Lukas is hallja.

Nem húzódott el.

Lukas megcsókolta.

A csók rövid és bizonytalan volt. Amikor elváltak, Anna lesütötte a szemét, Lukas pedig zavartan megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, ezt nem kellett volna megtennem.

Anna felnézett.

– Valóban nem.

Lukas arcáról eltűnt a mosoly.

Anna néhány pillanatig hagyta bizonytalanságban.

– Legalábbis nem ilyen röviden.

Lukas döbbenten nézett rá, aztán elnevette magát.

A második csók már nem volt tétova.

Anna később sokszor gondolt vissza arra a néhány hétre. Az élet akkor még egyszerűnek tűnt. Várta a délutánokat, Lukas lépteit, az elkapott pillantásokat és azt a néhány percet, amikor kettesben maradhattak.

Klara hamar észrevette, mi történik.

Egyik este Anna a tűz mellett ült, és egy elszakadt ruhaujjat varrt.

– Szereted azt a fiút? – kérdezte az anyja.

Anna ujjába beleszaladt a tű.

– Jaj! Ezt igazán váratlanul kérdezted.

Klara elmosolyodott.

– Ahogy összerezzentél, abból majdnem ki is találtam a választ.

Anna abbahagyta a varrást.

– Nem tudom, szeretem-e.

– Szerintem tudod. Csak még nem szívesen mondod ki.

Anna sokáig nézte a lángokat.

– Igen. Szeretem.

Klara arcáról lassan eltűnt a mosoly.

– Akkor attól félek, nehéz napok várnak rád.

Anna felkapta a fejét.

– Miért? Apa sem hajlandó megmondani, mi baja van a Hartmann családdal.

– Mert van valami a múltban, amiről sokkal korábban beszélni kellett volna.

– Te is tudod, mi történt?

– Tudom.

– Akkor mondd el.

Klara megrázta a fejét.

– Apád döntése volt, és neki kell vállalnia, amit tett. Ha én mondanám el helyette, attól csak könnyebb dolga lenne.

Anna keserűen nézett rá.

– Ha Lukashoz van köze, akkor már hozzám is.

– Igen. Most már hozzád is.

A hóhér bűne Első rész – A piactér

1593 őszén korán érkezett a hideg Rothenburg ob der Tauber falai közé. A Tauber völgye felől reggelente köd kapaszkodott fel a városhoz, ráült a falakra és a tornyokra, olykor még a Szent Jakab-templom tetejét is eltakarta. A keskeny utcák köveire nedves falevelek tapadtak, az ereszekről víz csöpögött, a kéményekből pedig már kora reggel füst szállt a szürke ég felé.

A Német-római Birodalomhoz tartozó szabad birodalmi város piacterén mindeközben zajlott az élet. Posztót mértek, hordókat gördítettek, liszteszsákokat cipeltek egyik szekérről a másikra. A pékségből friss kenyér és köményes cipó illata áradt, a mészárosok sora felől vér, nedves szalma és füst szaga érkezett. A kereskedők hangosan kínálták portékáikat, lovak dobbantottak a kövezeten, asszonyok alkudoztak az árusokkal.

Anna Falk húszéves volt. Amikor végigment a piactéren, sokan megnézték, és nem csupán azért, mert Martin Falk hóhér lánya volt.

Anna feltűnően szép lány volt. Hosszú, sötétbarna haja vastag fonatban ért csaknem a derekáig. Arca finom vonású, bőre világos, nagy szeme szürkészöld volt. Magas, karcsú termetén még az egyszerű barna gyapjúruha is szépen állt. Nem viselt drága ékszert vagy csipkét, haját sem díszítette feltűnően.

A férfiak gyakran utána fordultak. Némelyik asszony azonban, amikor felismerte, félrehúzódott előle, és volt, aki még a köszönését sem fogadta. Anna gyermekkorában megtanulta észrevenni az ilyesmit, később pedig azt is, hogyan menjen tovább anélkül, hogy bármit mutatna abból, amit érez.

Aznap éppen lisztet és sót vásárolt, amikor nagy csattanás hallatszott a tér túlsó oldaláról. Egy posztóval megrakott szekérről lecsúszott az egyik nehéz köteg, a mellette dolgozó férfi pedig hátratántorodott és elesett. Fájdalmas kiáltása még a vásári zajt is túlharsogta.

Anna letette a kosarát, és odasietett. A munkás a földön ült, bal kezét a mellkasához szorította. A csuklója természetellenes szögben állt.

– Ne mozdítsd, mert csak nagyobb bajt csinálsz vele! – szólt rá Anna, és letérdelt mellé.

A férfi ekkor ismerte fel. Zavartan hátrébb húzódott.

– Te Martin Falk lánya vagy.

– Az vagyok. A csuklód attól még ugyanúgy eltört, akárki lánya térdel melletted.

A férfi bizonytalanul nézett rá.

– Nem tudom, akarom-e, hogy hozzányúlj.

Anna felállt.

– Akkor nem nyúlok hozzá. De ha most rögzítés nélkül mész tovább, sokkal rosszabb lesz. Döntsd el te.

Valaki elnevette magát mögöttük.

Anna hátrafordult.

Egy fiatal férfi állt néhány lépésre tőle. Huszonnégy éves lehetett. Barna haja kilógott sötét sapkája alól, zöld posztókabátját jó minőségű rézgombok fogták össze. Ruhájáról látszott, hogy nem rakodómunkás, csizmáján azonban vastagon állt a sár.

Anna összehúzta a szemét.

– Ha már ilyen jól szórakozol más baján, talán hasznosabb lenne, ha keresnél két egyenes falécet.

A fiatalember rögtön elkomolyodott.

– Szívesen megteszem. Mondd meg, körülbelül milyen hosszú legyen.

Anna a sérült ember alkarjára mutatott.

– Ekkora elég. És lehetőleg egyenes darabokat hozz, mert különben hiába fáradsz.

A férfi elindult, és néhány perc múlva két megfelelő léccel tért vissza.

Anna ismét a munkás mellé térdelt.

– Most még egyszer megkérdezem. Hagyod, hogy rögzítsem?

A férfi káromkodott egyet, de végül odanyújtotta a kezét. Anna vászoncsíkot kért, óvatosan megtámasztotta a sérült csuklót, majd a két léc segítségével rögzítette.

– Még ma mutasd meg apámnak. Megnézi rendesen.

A férfi arca újra elkomorult.

– A hóhérhoz?

Anna felsóhajtott.

– Ha nem akarsz hozzá menni, keress mást, aki ért a törött csontokhoz. De ne várj holnapig.

A munkás társai felsegítették, és elindultak vele.

A fiatal férfi azonban ott maradt.

– Ügyesen csináltad. Látszik, hogy nem először látsz ilyen sérülést.

Anna felvette a kosarát.

– Apám mellett sok mindent megtanultam.

– Azt látom. Azt is látom, hogy túlságosan szerény sem vagy.

Anna szája sarkában mosoly jelent meg.

– A szerénységtől még nem forrt össze senkinek a csontja.

A férfi elnevette magát.

– Lukas Hartmann vagyok.

Anna tekintete megváltozott. Ismerte a nevet. Elias Hartmann a város egyik tekintélyes posztó- és borkereskedője volt. A család nagy kőháza a piactér egyik oldalán állt, földszintjén üzlettel és raktárral.

– Anna Falk.

– Tudom, ki vagy.

Anna fürkészve nézte.

– Akkor azt is tudod, ki az apám, és azt is, mivel foglalkozik.

– Tudom. Martin Falk a város hóhéra.

Anna várt.

– És nincs ehhez semmi mondanivalód?

Lukas vállat vont.

– Mit mondhatnék? Attól, hogy tudom, ki az apád, te nem lettél más, mint néhány perccel ezelőtt.

Anna erre nem talált azonnal választ.

Lukas a távolodó munkás után nézett.

– Az a férfi nálunk dolgozik. Gondoskodom róla, hogy még ma eljusson apádhoz. És köszönöm, hogy segítettél neki.

– Beszéld rá, hogy ne legyen ostoba. A többit majd apa elintézi.

Anna elindult. Néhány lépés után észrevette, hogy mosolyog. Bosszankodva összeszorította a száját, de a mosoly csak lassan tűnt el az arcáról.

Falkék a város egyik szerényebb utcájában laktak, közel a falhoz. A ház földszintje kőből épült, fölötte egyszerű favázas emelet húzódott. Az udvart magas deszkakerítés választotta el az utcától, hátul pedig kis gyógynövényes kert terült el. Zsálya, kakukkfű, fekete nadálytő és különféle szárított gyökerek lógtak kötegekben a gerendákról, ezért a házban szinte mindig érződött valamelyik főzet vagy kenőcs kesernyés illata.

Martin Falk negyvenkilenc éves volt. Magas, széles vállú férfi, rövidre nyírt, őszülő hajjal. Arcának bal oldalán vékony heg húzódott az állkapcsáig, egyik ujjának felső perce pedig hiányzott.

A városban sokan tartottak tőle.

Anna soha nem félt az apjától.

Gyermekként Martin faragott neki játékokat fából. Ő tanította meg olvasni, ő kötözte be a térdét, amikor elesett, és ő ült mellette egy egész éjszakán át, amikor tizenkét évesen súlyos láza volt.

Hóhéri hivatala mellett Martin értett a sebekhez, a törésekhez és a ficamokhoz is. Voltak, akik csak sötétedés után keresték fel, mert nappal nem akarták, hogy lássák őket a házánál, mások azonban szükség esetén nem törődtek azzal, mit beszél a város.

Anna anyja, Klara negyvenöt éves volt. Keskeny arcú, még mindig szép asszony, barna hajában sok ősz szállal. Nyugodtabb természetű volt a férjénél, de Anna tudta róla, hogy ha egyszer valamiben döntött, azon nehéz változtatni.

Aznap este Martin vacsora közben megszólalt.

– Hartmann egyik embere járt nálam. Azt mondta, te rögzítetted a csuklóját a piactéren.

– Igen. Leesett a szekér mellől, és csúnyán megsérült.

– Jól csináltad. Ha nem rögzíted, rosszabb állapotban került volna hozzám.

Klara a lányára pillantott.

– Azt is hallottam, hogy Lukas Hartmann segített neked.

Anna kezében megállt a kanál.

– Ezt honnan tudod?

– Ez Rothenburg, gyermekem. Mire hazaértél, valószínűleg a fél piactér tudta, hogy beszéltetek.

Martin arca komoly maradt.

– Mit akart tőled?

– Semmit. Segített, aztán bemutatkozott.

Martin néhány pillanatig hallgatott.

– Anna, azt szeretném, ha nem keresnéd a társaságát.

A lány lassan letette a kanalát.

– Nem keresem. Ma láttam először.

– Akkor jobb lenne, ha ennyiben is maradna.

– Miért mondod ezt úgy, mintha valami rosszat tettem volna?

– Nem tettél semmi rosszat.

Csak jobb lenne, ha nem kerülnél közelebb a Hartmann családhoz.

– Azért, mert ő egy gazdag kereskedő fia, én pedig a hóhér lánya vagyok?

Martin lesütötte a szemét.

– Nem erről van szó.

– Akkor mondd el, miről.

Martin nagy levegőt vett.

– Van valami a múltban, amiről eddig nem beszéltem neked. Még nem tudom, hogyan mondjam el.

Anna sokáig nézte.

– Akkor legalább ne tilts el valakitől olyan okból, amelyet csak te ismersz.

Martin nem felelt.

Anna felállt az asztaltól.

– Ha egyszer el akarod mondani, meghallgatlak. Addig azonban ne várd tőlem, hogy egyetlen szó nélkül engedelmeskedjem.

Bement a szobájába.

Klara megvárta, amíg az ajtó becsukódik.

– El kellett volna mondanod neki.

Martin fáradtan nézett maga elé.

– Tudom.

– Húsz éve tudod.

Martin erre már nem válaszolt.

Fényből font lánc

 

Ősi könyvben felragyog a szó,

fényével áthajol az éveken.

A vers továbbfut, mint örök folyó,

s új hangra lel nyitott lelkeken.

Lapja az idő megsárgult fala,

rajta múltunk őrzi önmagát.

Betűje fény, emlékezet dala,

s őrzi bennünk tegnapok szavát.

Egy könyv továbbad egy egész világot,

kézről kézre adja át a parázst.

Lapjain ébreszt elfeledett álmot,

s minden költő hozzátesz valami mást.

Így lesz sorból fényből font fonál,

mely egyik lélektől másikig száll.

A könyv bezárul, őrzi titkait,

s új kéz nyitja fel régi lapjait.