Hamis szeretet 2 – Elvárás és Elfogadás

Kellemes nyári este van. A nappali forróság végre engedett valamennyit, a telihold pedig olyan erősen világít, hogy a diófa árnyéka élesen rajzolódik a földre.

Mezítláb ülök a teraszon.

Nem akarok gondolkodni.

Talán éppen ezért jelenik meg újra.

– Hiányoztam?

Az Elvárás ül mellettem, ugyanazzal a kissé fölényes arckifejezéssel, mint legutóbb.

– Nem.

– Hazudsz.

– Tudtam, hogy visszajössz. Az nem ugyanaz.

Körülnéz.

– Szebb este, mint legutóbb.

Talán most kedvesebb leszel hozzám.

– Ne legyenek elvárásaid.

Összeszűkíti a szemét.

– Ezt direkt csináltad.

– Természetesen.

– Fejlődsz.

– Ne bízd el magad.

Már válaszolna, amikor észreveszem, hogy a másik széken is ül valaki.

Egy nő.

Nem hallottam érkezni. Egyszerűen ott van. Nyugodtan figyel bennünket.

Az Elvárás felsóhajt.

– Már csak te hiányoztál.

– Ismeritek egymást? – kérdezem.

– Sajnos.

A nő rám néz.

– Ikrek vagyunk.

– Ti ketten?

– Miért olyan meglepő?

– Mert teljesen különbözőek vagytok.

– Az Elfogadás vagyok.

Az Elvárás megforgatja a szemét.

– És már kezdődik is.

– Mi?

– A bölcsesség.

Elnevetem magam, aztán egyikükről a másikra nézek.

– Valamit nem értek. Hogyan lehettek egyszerre jelen? Eddig azt gondoltam, vagy elvárok valamit, vagy elfogadom azt, ami van.

Az Elfogadás rám néz.

– Sokáig így tapasztaltad.

– És most?

– Most már elbírod mindkettőnket.

Az Elvárás elégedetten hátradől.

– Nem sikerült megszabadulnod tőlem.

– Nem is ez történt – mondja az Elfogadás.

– Már észre tudja venni, mit mondasz, anélkül, hogy rögtön engedelmeskedne neked.

– Tehát vágyhatok arra, hogy valami más legyen, miközben látom azt is, ami van?

– Igen.

– Akkor egyikőtöket sem kell kizárnom.

– Pontosan.

Az Elvárás fintorog.

– Ez nekem meglepően kedvező fordulat.

– Ne örülj ennyire.

– Elvártam volna egy kis lelkesedést.

Az Elfogadás felé fordulok.

– Akkor mondd meg: mit jelent valóban elfogadni valakit?

– Meglátni olyannak, amilyen.

Az Elvárás közbevág.

– És eltűrni mindent, amit csinál.

– Nem.

– Tessék?

– Az elfogadás nem eltűrés.

Most még ő is figyel.

– Ha valaki hazudik neked – folytatja az Elfogadás –, nem kell eltűrnöd, hogy tovább hazudjon. Csak ne képzeld olyannak, amilyennek szeretnéd látni.

– És ha szeretem?

– Attól még láthatod.

– Ez nehéz.

– Mert akit szeretünk, azzal nemcsak emlékeink vannak, hanem közös jövőt is elképzelünk.

Az Elvárás azonnal közbevág.

– Na végre! Pontosan ezért kellek én.

– Nem – mondja az Elfogadás. – Te akkor jelensz meg igazán, amikor a jövőképből követelés lesz.

– Például?

– „Majd megváltozik.” „Majd megérti.” „Ha eléggé szeretem, egyszer más lesz.”

Az Elvárás vállat von.

– Néha bejön.

– Néha. De a lehetőség még nem valóság.

Elgondolkodom.

– Talán sokszor nem is az embert szeretjük, hanem azt, akivé szerintünk válhatna.

Az Elfogadás bólint.

– És közben éveket várunk rá.

Az Elvárás rám vigyorog.

– Az idő nekem dolgozik.

– Te tényleg idegesítő vagy.

– Ez a munkám.

Elmosolyodom.

– És ha valaki szeret engem, csak nem úgy, ahogy nekem jó?

– Akkor két igazság is létezhet egyszerre – mondja az Elfogadás. – Ő úgy szeret, ahogy tud. Neked pedig lehet, hogy kevés az, amit adni képes.

– Akkor ki a hibás?

– Miért kellene bárkinek hibásnak lennie?

– És mit tehetek?

– Kimondhatod: „Elhiszem, hogy te így tudsz szeretni. Én pedig tudom, hogy nekem ez kevés.”

Az Elvárás hallgat.

Én is.

– Ez tényleg elfogadás?

– Igen.

– Akkor is, ha utána elmegyek?

– Akkor is.

Az Elvárás felcsattan.

– Ez csalás! Az Elfogadásnak nem az volna a dolga, hogy mindenkit befogadjon?

– Nem. Az a dolgom, hogy ne hadakozzak azzal, ami van.

– És utána?

– Ő választ – mutat rám.

– Vagyis az elfogadás nem önfeladás.

– Soha nem is volt az.

Az Elvárás rám néz.

– Régen viszont sok mindent eltűrtél szeretetből.

– Igen.

– Ott voltál mások mellett akkor is, amikor már elfáradtál.

– Igen.

– Megértettél, újra magyaráztál, újabb esélyeket adtál.

– Igen.

– Mit vártál?

A kérdés most meglepően komoly.

– Hogy egyszer meglássanak.

– És most?

– Most már látom magamat.

Az Elvárás nem felel.

Az Elfogadás viszont elmosolyodik.

– Ezért lehetünk mindketten itt.

– Miért?

– Mert már nem attól függ, hogyan látod önmagadat, hogy valamelyikünk mit mond.

Az Elvárás gyorsan közbevág.

– Azért még ne írj le teljesen.

– Nem írlak le.

– Vannak még elvárásaid?

– Persze.

– Végre egy őszinte ember.

– Vágyom figyelemre.

Kölcsönösségre. Arra, hogy amit megbeszélünk, annak legyen súlya.

– És ha nem kapod meg?

– Megnézem, mi van valójában.

– Aztán?

– Választok.

– Ez kezd egyhangú lenni.

– Neked talán.

Az Elfogadás felnevet.

– Látod? Már nem akarja megváltoztatni a másikat.

– Ez valóban rossz hír számomra – morogja az Elvárás.

Felnézek a teliholdra.

– És mi történik az energiával, amikor már nem várom, hogy valaki megváltozzon?

Az Elvárás felsóhajt.

– Most jön a metafizika.

– Maradj csak.

– Kíváncsi vagyok.

Az Elfogadás rám néz.

– Amíg azt várod, hogy a másik tegyen valamit azért, hogy te végre rendben legyél, folyamatosan energiát adsz ennek a várakozásnak.

– Mivel?

– Reménnyel. Magyarázkodással. Elképzelt beszélgetésekkel. Azzal, hogy „majd egyszer megérti”.

Az Elvárás bólint.

– Ebben tényleg jó vagyok.

– Tudjuk.

– És amikor elfogadom azt, ami van?

– Az energiádnak többé nem kell fenntartania azt, ami nincs.

– Akkor visszatér hozzám?

– Inkább felismered, hogy mindig is a tiéd volt.

Sokáig nézem őket.

– Akkor nem az a szabadság, hogy megszabadulok az Elvárástól.

– Nem – mondja az Elfogadás.

Az Elvárás elégedetten mosolyog.

– Ezt szeretném írásban is kérni.

– Hanem az – folytatom –, hogy lehet bennem elvárás, vágy, csalódás, elfogadás, szeretet, akár harag is, és egyik sem lesz az egész lényem.

Az Elfogadás bólint.

– Most már érted.

Az Elvárás rám néz.

– És ha holnap megint elvársz valamit?

– Észreveszem.

– Ha csalódsz?

– Megélem.

– Ha valamit nem tudsz elfogadni?

Elmosolyodom.

– Akkor elfogadom, hogy még nem tudom elfogadni.

Az Elvárás rám mered.

– Ez szabálytalan.

– Ki szerint?

– Szerintem.

– Akkor rendben van.

Az Elfogadás elneveti magát.

A holdfény végigterül a teraszon.

– Egy utolsó kérdés – mondja.

– Hallgatlak.

– Mit nem nevezel többé szeretetnek?

Nem kell gondolkodnom.

– Azt, amiért el kell hagynom önmagamat.

Az Elvárás felvonja a szemöldökét.

– És ha valaki azt mondja, csak azért kér ennyit, mert szeret?

– Attól még nem lesz szeretet.

– Ha azt mondja, megváltoztál?

– Igaza lesz.

Az Elfogadás rám néz.

– És mit fogadsz el önmagadban?

Felnézek a teliholdra.

– Hogy ember vagyok. Lehetnek elvárásaim. Hiányozhat valaki. Csalódhatok. Nem kell mindig bölcsnek lennem.

Az Elvárás megkérdezi:

– Akkor melyikünk győzött?

– Egyikőtök sem.

– Akkor mi értelme volt ennek az egésznek?

Rájuk nézek.

– Hogy megértsem: nem köztetek kell választanom.

– Hanem? – kérdezi az Elfogadás.

– Önmagamból választok.

Egyikük sem megy el.

Ott maradnak mellettem.

Az Elvárás a maga bosszantó félmosolyával, az Elfogadás nyugodtan.

Egyszerre.

És akkor értem meg igazán:

A hamis szeretet ott kezdődik, amikor önmagamat hagyom el azért, hogy valaki maradjon.

Az ágy fele

Nappal azt mondom, jól vagyok,

teszem a dolgom, hallgatok.

Nem kérdezem, merre jársz,

nem érdekel, mit csinálsz.

De amikor végre lefekszem,

megint úgy érzem, itt vagy velem.

Odébb húzódom, ahogy régen,

mintha ott feküdnél az ágy szélén.

Napközben még elvagyok,

éjjel érted virrasztok.

Az ágy fele még mindig a tiéd,

nem fekszem oda, mióta elmentél.

Az ágy fele minden este rád vár,

pedig tudom, hogy nem jössz vissza már.

Nappal azt mondom, elengedtelek,

éjjel mégis téged kereslek.

Reggel megigazítom a párnád,

hátha fejed újra ráhajtanád.

Tudom, ma sem fordul kulcs a zárban,

mégis helyet hagyok neked az ágyban.

Van, hogy félálomban kimondom a neved,

kinyújtom a kezem, de üres a helyed.

Akkor érzem, mennyire fáj,

hogy mellettem üres az ágy.

Napközben még elvagyok,

éjjel érted virrasztok.

Az ágy fele még mindig a tiéd,

nem fekszem oda, mióta elmentél.

Az ágy fele minden este rád vár,

pedig tudom, hogy nem jössz vissza már.

Nappal azt mondom, elengedtelek,

éjjel mégis téged kereslek.

Csak egyszer feküdj mellém még,

ne nélküled múljon az éj.

Ne mondj semmit, csak ölelj át,

hadd legyen újra kicsi az ágy.

Az ágy fele még mindig a tiéd,

nem fekszem oda, mióta elmentél.

Az ágy fele minden este rád vár,

pedig tudom, hogy nem jössz vissza már.

Az ágy fele még mindig a tiéd.

Az ég felemelkedése - Legenda

A világ kezdetén az ég nem volt elérhetetlen magasságban. Alacsonyan ívelt a föld fölé, sötét, bronzos boltozatként. A hegycsúcsok tartották, mint hatalmas oszlopok. Az emberek létrák nélkül is megérinthették, a madarak pedig az ég alsó peremén pihentek, onnan röppentek fel, majd könnyedén ugráltak rajta, akár az ágakon.

A boltozat anyaga különleges fém volt. Nem rozsdásodott, nem tört el, és ha megütötték, olyan hangot adott, amely napokig visszhangzott a hegyek között.

Eleinte senki sem mert hozzányúlni.

Később egy kovács apró darabot vágott le belőle. A fémből készült eke magától hasította a földet. Egy másik darabból kovácsolt penge minden követ kettévágott. Az emberek hamarosan házakat, kapukat, szobrokat és fegyvereket készítettek az ég testéből.

A kivágott helyeken apró rések maradtak.

Ezek lettek a csillagok.

A világ egyre gazdagabbá vált, az ég azonban elvékonyodott. Éjszakánként mély, fájdalmas zúgás hallatszott belőle, de senki sem törődött vele. A királyok versengtek, melyikük birtokol több égi fémet.

Egy hatalmas uralkodó végül elhatározta, hogy megszerzi a Napot is.

Úgy hitte, a Nap az égbe foglalt aranykorong, amelyből olyan koronát kovácsolhat, hogy minden nép meghajol előtte. A legmagasabb hegyre vitette száz kovácsát. Láncokat verettek az égbe, majd izzó vésőkkel körbevésték a Napot.

Az első ütésre nappali fény ömlött a hegy gyomrába.

A másodikra tüzet fogtak a folyók.

A harmadiknál az ég felordított.

Nem mennydörgés volt. A föld minden élőlénye ugyanazt a hangot hallotta: a szétszakított világ hangját.

Az ég ekkor kitépte magát a hegyekből.

A csúcsok, amelyek addig tartották, meghajlottak és összetörtek. Némelyik helyén szakadék nyílt, másokból csipkézett hegyláncok maradtak. A boltozat egyre magasabbra emelkedett, magával rántva a Napot és a rajta ugráló madarakat.

Az emberek hiába kapaszkodtak a bronzos peremébe. Egyenként zuhantak vissza a földre. Az égből kivágott tárgyak megolvadtak a kezükben, és fénylő folyókként futottak a föld mélyébe.

Ezekből születtek az ércek.

A király nem engedte el a Nap köré vert láncot. Felemelkedett vele a magasba, teste megfeketedett a hőségtől, végül eltűnt a fényben. A legenda szerint napfogyatkozáskor az ő elszenesedett alakja halad el a Nap előtt, mert még mindig megpróbálja megszerezni azt.

Az ég attól a naptól olyan magasan jár, hogy emberi kéz többé nem érheti el.

A csillagok a régi vágások nyomai.

A hullócsillagok az ég testéből egykor kivésett fémdarabok, amelyek nem találták meg a helyüket.

A villámlás pedig nem más, mint az ég figyelmeztetése: még emlékszik a kalapácsokra.

Azóta napkeltekor aranyfény fut végig a hegyek ormán. A régiek szerint ilyenkor a föld visszaad egyetlen szikrát abból, amit valaha elvettek az égtől. Ezért tér vissza minden reggel a világosság: hogy az ég újra és újra begyógyíthassa azt a sebet, amelyet az emberi kéz ejtett rajta.

A fekete ló

 

A fiatalember késő este egyedül vezetett hazafelé, amikor az autó megcsúszott, átszakította a korlátot, majd lángba borult. Hiába próbált kiszabadulni, az ajtó nem engedett. Ekkor egy fekete lovon érkező nő állt meg mellette. Betörte az ablakot, kihúzta, aztán eltűnt az erdőben. A kórházban a férfi azt állította, az édesanyja mentette meg. Senki sem hitt neki, hiszen az asszony tíz éve halott volt. A rendőrök visszanézték az út menti kamera felvételét. Nő nem látszott rajta. Csak egy gazdátlan fekete ló állt az égő roncs mellett. Másnap friss patanyomokat találtak az anya sírján. A sírkövön egy hosszú fekete lószőr csillogott a harmatban.

Esőima

Nyári estéken tücsökhegedű szól,

ez az egy kincs maradt a forró nyárból.

A nap vörös kovács, veri a vidéket,

parázzsá kalapál kertet, fákat, rétet.

Hajnal sem enyhül, a ház fala lázas,

a szél is forró, a levegő száraz.

Három hónapja nem nyílt meg az ég,

porból varrt ruhát hord az egész vidék.

A föld cserepes szája vizet kér,

mélyén a gyökér is alig-alig él.

A fák válláról lehull a levél,

minden zöld emlék a porba visszatér.

Szomjúság roppantja a gyenge ágakat,

a nyár sorra éget kerteket és tájakat.

Port lélegzünk, mintha hamu volna,

a test a forróság kimerült foglya.

Mindegy, hány év van az ember mögött,

a hőség súlya minden testbe beköltözött.

Az őszt várom, párás hajnalát,

a hűvös szélben az avar illatát.

Hajamba kapjon, fusson át a tájon,

a nyár forró pora messzire szálljon.

A nyitott ablakon friss szellő járjon,

s a mély, nyugodt álom újra rám találjon.

Ha egyszer végre megered az eső,

nem kell majd eresz, sem fal, sem tető.

Kiállok alá, két karom kitárom,

hadd áztassa át kiszáradt világom.

Bőrig ázom, hulljon rólam minden por,

igya fel a föld az ég vizét százszor.

Ott maradok, amíg a zápor el nem áll,

míg a szomjas föld minden cseppet magába zár.

Nem kérek mást, csak megtisztult világot,

esőtől éledő füvet, lombot, virágot.

A kert, ahol a gondok elalszanak

Volt valahol, a tenger és az ég határán egy kert, amelyet nappal senki sem találhatott meg. Nem kerítés rejtette, és kapuja sem volt. Akkor jelent meg, amikor az utolsó madár is visszatért a fészkébe, a házak ablakai elsötétültek, és az emberek végre letették mindazt, amit egész nap magukkal cipeltek.

A kert közepén apró ház állt. Ablakában lámpa égett, a lépcső legfelső fokán pedig egyetlen fehér rózsa pihent. Soha nem hervadt el. Esténként a tenger felől érkező párából ivott, reggelre pedig újra becsukta szirmait.

Egyik éjjel fáradt vándor érkezett a partra. Hosszú út volt mögötte. A vállán nem vitt tarisznyát, mégis úgy lépkedett, mintha súlyos csomagok húznák lefelé. El nem mondott mondatokat hozott magával, félbehagyott gondolatokat, régi bánatokat és néhány kérdést, amelyekre még nem talált választ.

Leült a homokba, levette a cipőjét, és a térdére hajtotta a fejét.

A tenger hullámai egymás után gördültek elé. Az első éppen csak megérintette a lábujjait, majd visszafutott. Utána érkezett a második, aztán a harmadik. A víz minden alkalommal magával vitt valamit abból, amit a vándor már nem bírt tovább hordozni.

Az első hullám elmosta a nap fáradtságát.

A második magával vitte a bántó szavakat.

A harmadik elsodorta a holnap gondjait.

A negyedik pedig azt a régi hitet, hogy neki mindig erősnek kell lennie.

Amikor a vándor felemelte a fejét, megpillantotta az éjszakai kertet.

Keskeny ösvény vezetett a házhoz. Két oldalán jácintok nyíltak, mögöttük vörös rózsák hajoltak egymás felé. Illatuk összekeveredett a sós levegővel. Olyan volt, mintha valaki régen ismerné őt, és tudná, pontosan mire van szüksége.

A vándor elindult az ösvényen.

Nem sietett.

Abban a kertben senki sem kérdezte meg tőle, hová tart, mit végzett el, és mit mulasztott el. Nem kellett magyarázkodnia. Nem kellett megfelelnie. Minden lépésével távolabb került attól a helytől, ahol folyton válaszokat vártak tőle.

Amikor a házhoz ért, az ajtó kinyílt előtte.

Odabent egyszerű szoba fogadta. Fehér függöny mozdult a nyitott ablakban, az ágyon friss huzat illata érződött. A párna mellett kis asztal állt, rajta egy pohár víz és egyetlen rózsaszirom.

A vándor lefeküdt.

Sokáig nézte a mennyezetet. Gondolatai még egymásnak adták a kilincset. Egyik jött, a másik ment, aztán újra visszatért az előző.

Ekkor apró, ezüstszárnyú madár szállt az ablakpárkányra.

– Ma éjjel már nem kell sehová menned – mondta.

A vándor felé fordította a fejét.

– Mi lesz azzal, amit nem fejeztem be?

– Megvár.

– És azzal, amit nem tudtam megoldani?

– Annak talán még nem érkezett el az ideje.

– Mi lesz, ha reggel sem tudom a választ?

A madár megrázta tollait.

– Akkor majd élsz tovább nélküle, amíg egyszer meg nem érkezik.

A vándor elmosolyodott.

A madár közelebb lépett az ablakpárkány széléhez.

– Ami rád vár, reggelig megvár. Most hunyd le a szemed.

A vándor engedelmeskedett.

Homloka lassan kisimult.

Válla belesüppedt a matracba.

Keze megpihent a takarón.

Lábában elült az út minden fáradtsága.

Odakint a tenger egyenletesen járt ki és be a partra, mintha lélegezne.

Egy hullám érkezett, és elsimította a homokban maradt lábnyomokat.

A következő elvitte az utolsó nyugtalan gondolatot.

A harmadik már olyan távolról szólt, mintha egy álom mélyéről hallatszana.

Az ezüstszárnyú madár csőrével megigazította a függönyt.

– Aludj – mondta. – Amit szeretsz, reggel is ott lesz. Amit pedig már nem akarsz tovább vinni, azt bízd erre az éjszakára.

A vándor lélegzete lassabb lett.

Álmában újra végigsétált a kerten. A jácintok utat nyitottak előtte. A vörös rózsák szirmai között még ott pihent az este melege. A lépcsőn fekvő fehér rózsa felemelkedett, és a tenyerébe hullott.

Nem szorította meg.

Csak tartotta.

A rózsa mégsem esett ki a kezéből.

A kert fölött lassan fordult az ég. A hajnal még messze volt. Maradt idő aludni, maradt idő álmodni, és maradt idő arra is, hogy odabent minden megtalálja a maga helyét.

A tenger tovább mosta a partot.

A kert őrizte a vándor álmát.

Ő pedig hosszú idő óta először úgy aludt, hogy semmit sem kellett magával vinnie.