Nyári estéken tücsökhegedű szól,
ez az egy kincs maradt a forró nyárból.
A nap vörös kovács, veri a vidéket,
parázzsá kalapál kertet, fákat, rétet.
Hajnal sem enyhül, a ház fala lázas,
a szél is forró, a levegő száraz.
Három hónapja nem nyílt meg az ég,
porból varrt ruhát hord az egész vidék.
A föld cserepes szája vizet kér,
mélyén a gyökér is alig-alig él.
A fák válláról lehull a levél,
minden zöld emlék a porba visszatér.
Szomjúság roppantja a gyenge ágakat,
a nyár sorra éget kerteket és tájakat.
Port lélegzünk, mintha hamu volna,
a test a forróság kimerült foglya.
Mindegy, hány év van az ember mögött,
a hőség súlya minden testbe beköltözött.
Az őszt várom, párás hajnalát,
a hűvös szélben az avar illatát.
Hajamba kapjon, fusson át a tájon,
a nyár forró pora messzire szálljon.
A nyitott ablakon friss szellő járjon,
s a mély, nyugodt álom újra rám találjon.
Ha egyszer végre megered az eső,
nem kell majd eresz, sem fal, sem tető.
Kiállok alá, két karom kitárom,
hadd áztassa át kiszáradt világom.
Bőrig ázom, hulljon rólam minden por,
igya fel a föld az ég vizét százszor.
Ott maradok, amíg a zápor el nem áll,
míg a szomjas föld minden cseppet magába zár.
Nem kérek mást, csak megtisztult világot,
esőtől éledő füvet, lombot, virágot.
