Megérkezett a jövő Negyedik fejezet – Egy nap a jövőben

Mire Elian elaludt, késő délutánra járt. Helina még egy ideig beszélgetett Mirával és Andrással, majd közölte velük, hogy nekik is pihenésre lenne szükségük.

A számukra kijelölt otthon nem messze állt a gyógyítóhelytől, egy lankás domboldalon, magas fák között. Nagy üvegfelületek néztek a kertre, a tető egy részét növényzet borította, a ház mellett pedig keskeny vízfolyás kanyargott lefelé.

– Ez vendégház? – kérdezte András.

– Nevezhetitek annak is – felelte Helina.

– Kezdem sejteni, hogy itt semminek nincs rendes neve.

Helina elnevette magát.

Az ajtó hangtalanul kinyílt előttük.

– Legalább kulcsot nem kell keresni – jegyezte meg András.

– A ház felismeri, kit engedhet be.

– Akkor betörők sincsenek?

– Ritkán fordul elő, hogy valaki olyasmit akar elvenni, amihez egyébként is hozzáférhetne.

András Mirára pillantott.

– Ezt még emésztenem kell.

Odabent fa, kő, természetes szövetek és növények vették körül őket. A helyiség közepén nagy asztal állt, az egyik falon pedig valódi könyvek sorakoztak.

Mira rögtön odament hozzájuk.

– Ezek tényleg könyvek.

András elégedetten bólintott.

– Végre valami, amit nem sikerült lecserélnetek.

Helina mosolygott.

– Megpróbálták. Az emberek mégis szerettek lapozni, papírt érinteni és levenni egy könyvet a polcról.

Mira visszatette a kezében lévő kötetet.

– Tehát a fejlődés nálatok nem azt jelenti, hogy mindent el kell dobni, ami régi.

– Inkább azt, hogy tudatosan eldönthetjük, mit szeretnénk továbbvinni.

Mielőtt elment volna, Helina elmondta, hogy a ház képes alkalmazkodni hozzájuk, ha ezt engedélyezik. A fényt, a hőmérsékletet és a berendezés bizonyos részeit hozzáigazíthatja ahhoz, ahogyan használják a teret.

– Gondolatot olvas? – kérdezte András.

– Nem.

– Biztosan?

– Egészen biztosan.

András bólintott.

– Akkor együttműködhetünk.

Helina már az ajtóban állt, amikor András utána szólt.

– Egy fontos kérdés.

– Csak egy?

– Egyelőre. Hol lehet itt kávét kapni?

Helina a konyha felé mutatott.

– Kérj.

András odanézett.

– Kitől?

– A háztól.

András Mira felé fordult.

– Tudtam, hogy túl hamar örültem a könyveknek.

Helina mosolyogva távozott.

András a konyhapulthoz ment.

– Jó napot kívánok!

Semmi sem történt.

Mira az asztalnak támaszkodva figyelte.

– Szerintem nem kell magázni.

– Egy házzal még nem kerültem olyan kapcsolatba, hogy eldöntsem.

Ekkor kellemes hang szólalt meg.

– Miben segíthetek?

András összerezzent.

– Kávét szeretnék.

– Milyen kávét?

– Erőset, forrót, kevés tejjel, cukor nélkül.

A rendszer megkérdezte, hagyományos pörkölt kávét vagy sejttenyésztéssel előállított változatot szeretne-e.

András hosszasan nézett maga elé.

– Olyat, amitől kávéillata lesz a konyhának.

Néhány pillanattal később frissen főtt kávé illata töltötte meg a helyiséget.

András megkóstolta.

– Na? – kérdezte Mira.

András még egyszer ivott belőle.

– Maradunk.

– Néhány órája még haza akartál jutni.

– Néhány órája még nem tudtam, milyen itt a kávé.

Mira odalépett hozzá, átölelte a derekát, és a vállára hajtotta a fejét.

– Örülök, hogy itt vagy velem.

András letette a csészét, és magához húzta.

– Hol máshol lennék?

Néhány pillanatig csak álltak egymást átölelve. A sok különös élmény után Mira most érezte igazán, mennyire szüksége volt erre az egyszerű közelségre.

Később megéheztek.

– Mit ennél? – kérdezte András.

– Valami egyszerűt.

– Ez veszélyes válasz. Egyszerű étel alatt én paprikás krumplit értek, te pedig valószínűleg salátát.

– Akkor legyen paprikás krumpli.

András szeretettel ránézett.

– Tudtam, hogy jól választottam feleséget.

A konyhapult egy része áttetszővé vált. Odabent apró nyomtatófejek kezdtek mozogni, rétegenként formálva az ételhez szükséges alapanyagokat, majd a rendszer hővel, párával és főzéssel készítette el a vacsorát.

András döbbenten figyelte.

– Ezt kinyomtatta.

– Úgy tűnik.

– A paprikás krumplit.

– Igen.

– Én egész életemben azt hittem, hogy a nyomtatóból papír jön ki.

Mira elmosolyodott.

– Legalább tintapatront nem kell venned hozzá.

Amikor megkóstolták az ételt, András hosszú másodpercekig nem szólt.

– Rossz? – kérdezte Mira.

– Éppen ez a baj.

– Micsoda?

– Hogy jó.

Vacsora után felfedezték, hogy mosogatniuk sem kell. A rendszer megtisztította az edényeket, az ételmaradékot pedig újra felhasználható alapanyagokra bontotta.

András egy ideig szó nélkül figyelte.

– Kezdem érteni, miért nincs itt senkinek hagyományos állása.

A ház rögtön megszólalt.

– A háztartási automatizálás önmagában nem oka a hagyományos munkarendszer megszűnésének.

András felnézett.

– Nem téged kérdeztelek.

– Elnézést.

Mira majdnem félrenyelte a vizet.

– Most összevesztél a házzal.

– Valahol meg kell húzni a határokat.

Később kimentek a kertbe. A nap már alacsonyan járt, a fák levelei között aranyló fény szűrődött át. Távolabb emberek sétáltak, valahol halk zene szólt, az égen pedig időnként hangtalan járművek suhantak el.

– Azt hittem, egy ilyen világban minden mesterséges lesz – mondta Mira.

– Ehelyett?

– Több természetet látok, mint otthon.

András egy fűszálat forgatott az ujjai között.

– Talán azért, mert már nincs szükségük arra, hogy mindent elfoglaljanak.

Mira ránézett.

– Ezt szépen mondtad.

– Néha nekem is sikerül.

Egy ideig csendben ültek.

– Arra gondoltam, amit Helina mondott – szólalt meg később Mira. – Hogy náluk a technológia szolgálja az embert.

– Nálunk is ezt mondták róla.

– Igen, de közben sokszor mi kezdtük szolgálni a saját rendszereinket. Talán nem maga a technológia változott meg a legjobban, hanem az ember viszonya ahhoz, amit létrehozott.

András elkomolyodott.

– Már nem bizonyítani akar vele.

– És nem is mindent uralni.

– Hanem használja arra, amire való.

Mira néhány pillanatig gondolkodott.

– Talán még ennél is egyszerűbb. Megengedi, hogy szolgálja.

András ránézett.

– Mint az energia.

Mira bólintott.

– Igen. Valahogy így képzeltem mindig a shaumbra tudatosságot is. 

Az energia nem ellenünk dolgozik, és nem is kell állandóan irányítanunk. Amikor világosan választunk, szolgálni kezd bennünket.

Nem magyarázták tovább, mert mindketten értették, mire gondol a másik.

Amikor visszamentek a házba, Mira rögtön észrevette, hogy a nappali megváltozott. Az egyik fal mellé festőállvány került, mellette ecsetek és festékek sorakoztak. A másik oldalon kényelmes fotel állt, mellette kis asztallal, pontosan megfelelő magasságban András kávéscsészéjének.

– Ezt te kérted? – kérdezte Mira.

– Nem.

A ház emlékeztette őket arra, hogy korábban mindketten engedélyezték a környezet alkalmazkodását.

Mira az állványhoz lépett.

– Honnan tudtad, hogy festek?

– Helina megadta az alapvető vendéginformációkat. Ha az állványra nincs szükséged, eltávolítom.

– Maradhat.

András felsóhajtott.

– Ennek örülök. Már kezdtem attól félni, hogy tényleg gondolatot olvas.

– Gondolatot nem olvasok – felelte a ház.

András felnézett.

– Ezt most megint nem neked mondtam.

– Elnézést.

Mira nevetve az állványhoz lépett. Egyetlen tiszta vászon állt rajta.

András mögé lépett, és átkarolta.

– Festesz?

Mira a vásznat nézte.

– Most még nem.

– Ez tőled szokatlan.

– Talán most először nem akarom előre tudni, mi lesz rajta.

András megcsókolta a haját.

– Akkor hagyd üresen.

Mira elmosolyodott. Régebben egy üres vászon mindig feladatnak tűnt. Most lehetőséget látott benne.

Később már lefekvéshez készülődtek, amikor András visszaindult a konyhába.

– Mit csinálsz? – kérdezte Mira.

– Még egy kávét kérek.

– Éjszakára?

– A jövőben vagyunk. Lehet, hogy itt már nem számít.

A ház azonnal megszólalt.

– A koffein élettani hatása továbbra is számít.

Mira nevetve dőlt az ágyra.

András néhány másodpercig állt a konyhában.

– Akkor koffeinmenteset kérek.

– Már készítem.

András lehalkította a hangját.

– És erről Mira nem tudhat.

– Hallottam! – szólt Mira a másik szobából.

András megjelent az ajtóban.

– Kezdem hiányolni azt az időt, amikor a házak nem beszéltek.

Mira kinyújtotta felé a kezét.

– Gyere ide!

András befeküdt mellé, Mira pedig hozzásimult.

A szoba fénye lassan halványodni kezdett, mire András megszólalt.

– Még maradjon egy kicsit világos.

A fény azonnal megállt.

András meglepetten nézett körül.

– Szót fogadott.

Mira elmosolyodott.

– Talán nem is kell mindent irányítani. Elég világosan tudni, mit szeretnél.

– Ezt most a lámpáról mondod?

– Arról is.

András magához húzta.

Mira ezen az estén értette meg először igazán, hogy ennek a jövőnek talán nem a gépek jelentették a legnagyobb változását. 

Az ember megtanulta megengedni, hogy az élet szolgálja.

Megérkezett a jövő Harmadik fejezet – A választás határa

 

A sérült madarat egy alacsony, világos épületbe vitték, amely kívülről inkább hasonlított növényekkel körülölelt pihenőhelyre, mint gyógyítóközpontra. A falakon át természetes fény szűrődött be, a belső kertben víz csordogált, és Mira első pillantásra azt sem tudta eldönteni, hol ér véget az épület, és hol kezdődik a természet.

A fiú egy áttetsző felületre helyezte a madarat. A sérült szárny fölött halvány fény jelent meg, majd térbeli kép rajzolódott ki előttük, amelyen jól látszottak a csontok, az izmok és az apró sérülések.

András közelebb hajolt.

– Ez valamiféle röntgen?

Helina elmosolyodott.

– Annál valamivel több.

– Gondoltam. Ezen a napon lassan minden szavamat lecserélitek.

Mira közben észrevette a terem másik végében álló fiatal nőt. Ugyanazt a világos ruhát viselte, amelyben Mira megfestette, és egyik kezét a hasán pihentette.

– Ő az.

Helina követte a tekintetét.

– Elian.

A nő észrevette őket, majd mosolyogva elindult feléjük. Várandóssága már előrehaladott állapotban volt, ezért kissé lassabban mozgott, de fáradtnak egyáltalán nem látszott.

Mira akaratlanul is a hasára pillantott.

– Nyugodtan megnézheted – mondta Elian mosolyogva. – Mostanában mindenki ezt teszi.

– Nem akartalak bámulni.

– Pedig érthető lenne. Ebben a korban már ritkán látni várandós nőt.

András elmosolyodott.

– Végre valami, amit első pillantásra felismertem.

Mira oldalba bökte.

– Ezt bóknak szántam – tette hozzá András.

Elian felnevetett.

Helina elmondta neki, hogy Mira már azelőtt megfestette, hogy valaha találkoztak volna. Elian hosszasan nézte a festmény térbeli másolatát.

– Pontosan azon a helyen állok rajta, ahol néhány nappal ezelőtt újra úgy döntöttem, hogy továbbra is én szeretném kihordani a gyermekemet.

– Miért kellett ezt újra eldöntened? – kérdezte Mira.

Elian a hasára tette mindkét kezét.

– Mert bármikor választhattam volna mást.

Helina elmagyarázta, hogy a gyermekek többsége ebben a korban már nem az anya testében fejlődik végig. A fejlődés korai szakaszában külső biológiai környezetbe kerülhetnek, amely az anyaméhhez hasonló feltételeket biztosít számukra. A szülők végig mellettük lehetnek, beszélhetnek hozzájuk, zenélhetnek nekik, és folyamatosan követhetik a fejlődésüket.

– Te pedig úgy döntöttél, hogy végig vállalod a várandósságot – mondta Mira.

– Igen. Nem azért, mert ezt jobbnak vagy értékesebbnek tartom. Egyszerűen szerettem volna megtapasztalni azt a kapcsolatot, amelyet a testemmel együtt élhetek át.

– Tehát nem a technológiát utasítottad el.

– Éppen ellenkezőleg. A technológia adta meg nekem azt a szabadságot, hogy valóban választhassak. Ha bármikor szükség lenne rá, a gyermekemet biztonságosan át lehet helyezni külső fejlődési térbe.

András elgondolkodott.

– A mi időnkben az ember sokszor azért választott valamit, mert nem volt más lehetősége. Nálatok pedig azért választhat, mert több is van.

Elian bólintott.

Helina ezután egy másik terembe vezette őket. Ott áttetsző fejlődési terek sorakoztak, de egyik sem hasonlított hideg gépre. Mindegyik mellett növények, ülőhelyek és személyes tárgyak voltak. Az egyik mellett egy férfi gitározott, távolabb pedig egy nő könyvből olvasott fel a még meg sem született gyermekének.

Mira hosszasan figyelte őket.

– Ezt nehéz megszoknom.

– Nekünk pedig a ti világotok lenne szokatlan – felelte Helina. – Ma már furcsának érezzük, hogy a várandósság teljes fizikai terhe egyetlen ember testére hárult.

Egy fiatal pár mellett álltak meg. A gyermekük térbeli képe előttük lebegett, mellette pedig különféle adatok jelentek meg.

– A szemszínét én választottam – mondta a nő. – Zöld lesz. A hajáról ő döntött.

– Mert nekem legalább van ízlésem – jegyezte meg a férfi.

– Neked inkább kopaszodásra hajlamos családfád van.

András felnevetett.

– Megnyugodtam. A jövőben is ugyanazokon képesek vitatkozni a párok.

Helina elmagyarázta, hogy sok örökletes betegséget már a fejlődés előtt ki tudnak zárni, és bizonyos testi tulajdonságokat, valamint képességekre való hajlamokat is képesek erősíteni.

Mira összevonta a szemöldökét.

– Akkor tulajdonképpen megtervezitek az embert.

– A testét egyre pontosabban – felelte Helina. – Magát az embert azonban nem.

– Hol van a kettő között a határ?

Helina néhány pillanatig gondolkodott.

– Létrehozhatunk kiváló hallást, de nem teremthetünk szenvedélyt a zenéhez. Erősíthetjük a nyelvi képességeket, de nem dönthetjük el, hogy valaki költő akar-e lenni. Megváltoztathatjuk a szem színét, de azt már nem határozhatjuk meg, hogyan fog vele nézni a világra.

András elmosolyodott.

– Akkor azért maradt valami, amit nem lehet megrendelni.

– Szerencsére – felelte Helina.

Mira Elian felé fordult.

– Ti mit választottatok?

– Az örökletes betegségek lehetőségét kizártuk, a többit meghagytuk neki.

– Még a szemszínét is?

Elian nevetett.

– Azt is. Szeretném majd meglátni.

Ebben a pillanatban a terem fénye alig észrevehetően megváltozott. Helina rögtön Elian felé fordult.

– Jól vagy?

Elian mély levegőt vett, majd egyik kezével megtámasztotta a hasát.

– Valami megváltozott.

Egy halvány fénymező jelent meg mellette, amelyből nyugodt hang szólalt meg. A rendszer közölte, hogy a szülés a vártnál néhány héttel korábban megindult. Elian és a gyermek állapota megfelelő volt, de két lehetőség állt előttük: folytathatták volna a várandósságot szoros támogatás mellett, vagy a gyermek fejlődésének hátralévő részét külső térben biztosíthatták.

Elian azonnal válaszolt.

– Nem kérem az áthelyezést.

Helina közelebb lépett hozzá.

– Gondold végig még egyszer, miért mondtál ilyen gyorsan nemet.

Elian elhallgatott.

Mira látta rajta, hogy valójában nem a technológiától fél. Attól tart, hogy saját magának kellene beismernie: megváltoztatta a korábbi döntését.

– Hónapok óta azt mondom, hogy én akarom végig kihordani – mondta végül. – Ha most másképp döntök, olyan érzésem lesz, mintha feladtam volna.

Mira néhány pillanatig csendben figyelte.

– Miért lenne feladás?

– Mert ezt választottam.

– Akkor válassz újra.

Elian felnézett rá.

– A választás nem fogadalom – folytatta Mira. – Attól, hogy tegnap valamit választottál, ma még nem tartozol engedelmességgel a tegnapi önmagadnak. Ha megváltozik a helyzet, új döntést hozhatsz.

Elian szemében könny jelent meg.

– A ti időtökben ezt tudták az emberek?

András halkan felnevetett.

– Nem igazán. Mi képesek voltunk hosszú éveken át benne maradni valamiben, amit már régen nem akartunk, csak azért, nehogy be kelljen ismernünk, hogy megváltoztunk.

Elian a könnyein keresztül is elmosolyodott, majd a fénymező felé fordult.

– Kérem az áthelyezést.

A helyiségben nyugodtan megkezdődött az előkészítés. Minden lépést elmagyaráztak Eliannak, és minden alkalommal megvárták az egyértelmű beleegyezését.

Mira és András Helenával együtt kint maradtak.

– Ennyi technológiátok van – mondta András –, mégsem a rendszer döntött.

Helina ránézett.

– Miért döntene?

– A mi korunkban sokan attól féltek, hogy egyszer az intelligens gépek okosabbak lesznek nálunk.

– Okosabbak lettek.

András meglepetten nézett rá.

Helina elmosolyodott.

– Közben azonban megtanultuk, hogy az intelligencia és a tudatosság nem ugyanaz.

Mira figyelmesen hallgatta.

– Ezért maradt a választás az emberé?

– Igen. A technológia eszköz. A tudatosság dönti el, mire használjuk.

Néhány órával később Elian már a kertben pihent. Előtte megjelent gyermekének térbeli képe. Az apró test békésen mozgott az új fejlődési környezetben.

– Hall téged? – kérdezte Mira.

– Igen. A rendszer közvetíti hozzá a hangomat és a testem rezdüléseit.

András közelebb hajolt.

– A szeméről tényleg nem tudjátok, milyen lesz?

– Tényleg nem.

– Ebben a világban ez már majdnem vakmerőség.

Elian felnevetett.

– Majd meglep bennünket.

Mira sokáig nézte a fejlődő gyermeket.

– Talán ezt egyik korban sem kellene elvenni az embertől.

– Mire gondolsz? – kérdezte Helina.

– Arra, hogy meglephesse a világot. 

És saját magát is.

Mira ekkor értette meg, hogy a jövő egyik legnagyobb felismerése nem az volt, hogy az ember szinte mindent képes megválasztani.

Hanem az, hogy megtanulta, mit érdemes szabadon hagynia.

Megérkezett a jövő Második fejezet – Egy világ pénz nélkül

 A fiatal nő Helina néven mutatkozott be. Nem kérdezte újra Mirától és Andrástól, hogyan kerültek oda, és azt sem próbálta rögtön megfejteni, miként történhetett meg mindez. Úgy viselkedett, mintha számára az idő már nem lenne olyan szigorúan zárt rendszer, amilyennek ők ismerték.

– Először mutatok nektek valamit – mondta, majd elindult a fák között húzódó széles úton. – Utána sokkal könnyebb lesz beszélgetnünk.

András Mira kezét fogva követte.

– Szeretem azokat a mondatokat, amelyek után az embernek még több kérdése lesz, mint előtte.

Helina hátranézett és elmosolyodott.

– Akkor itt jól fogod érezni magad.

Ahogy beljebb haladtak a településen, Mira egyre több részletet vett észre. Az épületek szinte együtt éltek a természettel. A házak között kertek húzódtak, kisebb vízfolyások kanyarogtak, a tetők egy részét növényzet borította, és mindenütt akadt olyan nyitott tér, ahol emberek dolgoztak, beszélgettek vagy alkottak.

A legkülönösebb az volt, hogy senki sem sietett, mégsem tűnt úgy, mintha ne történne semmi.

Egy csoport fiatal gyümölcsfákat gondozott, néhány méterrel arrébb két idősebb ember egy kisebb szerkezetet javított, egy nő pedig agyagból formált valamit egy hosszú asztalnál. Mögötte gyermekek festettek egy hatalmas vászonra.

– Ma nincs munkanap? – kérdezte András.

Helina értetlenül nézett rá.

– Dehogynem.

– Csak azért kérdezem, mert senki sem néz úgy, mint aki dolgozik.

Mira nevetve megszorította a kezét.

– Tehát szerinted csak az dolgozik, aki közben szenved?

– Nem ezt mondtam.

– Majdnem.

Helina megállt.

– Régen sokáig összekeveredett két dolog. Az emberek azt hitték, hogy a munka és a megélhetés elválaszthatatlan egymástól, és az egyik nem létezhet a másik nélkül. 

Később kiderült, hogy ez csak egy régi rendszer volt.

– Akkor most miből éltek? – kérdezte András.

– Abból, ami rendelkezésünkre áll.

András felvonta a szemöldökét.

– Ettől a választól az én időmben egy könyvelő sírva fakadna.

Helina elnevette magát.

– Nálunk nincs pénz.

András megtorpant.

– Egyáltalán?

– Egyáltalán.

Mira nem szólt közbe. Pontosan tudta, mi következik.

– Akkor hogyan jut valaki otthonhoz?

– Olyan helyen él, amely megfelel neki és a közösségnek.

– Ételt hogyan kap?

– Mindenki hozzájut ahhoz, amire szüksége van.

– És ha valaki húsz kabátot akar?

Helina vállat vont.

– Minek akarna húsz kabátot?

András Mirára nézett.

– Én erre nem készültem fel.

– Arra készültél, hogy egy mesterséges madarat megetess. Már ez is komoly előkészület volt.

Helina továbbindult velük, és közben elmagyarázta, hogy a termelés nagy részét önműködő rendszerek végzik. Az élelem, az energia, az otthon és az alapvető javak mindenki számára hozzáférhetők, az emberek azonban ettől még nem szűntek meg dolgozni. Szinte mindenki vállal valamilyen közösségi feladatot, emellett pedig időt fordít arra, amihez tehetsége és kedve van.

– Ki dönti el, mit kell csinálnotok? – kérdezte Mira.

– Többnyire mi magunk. Vannak közös feladataink, mert egy közösségnek továbbra is szüksége van gondoskodásra. A többi abból születik, amihez valaki ért, vagy amit örömmel létre szeretne hozni.

– És ha valaki semmit sem akar csinálni?

Helina egy pillanatra elgondolkodott.

– Akkor egy ideig nem csinál semmit.

András meglepetten nézett rá.

– Ennyi?

– Miért? Büntessük meg azért, mert elveszítette a kapcsolatot önmagával?

A kérdés egyszerűen hangzott, mégis mindketten elhallgattak.

– Ha valaki hosszú ideig nem akar részt venni semmiben – folytatta Helina –, általában nem lustaságról van szó. Talán elveszítette az örömét, a kíváncsiságát vagy azt az érzést, hogy van helye a világban. Régen az ilyen emberre gyakran még több terhet tettek. Mi először inkább azt kérdezzük, mi történt vele.

Mira lassan bólintott.

– Tehát az ember értékét nem az dönti el, mennyire hasznos?

– Az ember nem attól értékes, hogy hasznos. Egy fa sem azért áll az erdőben, mert teljesítenie kell valamit.

András elmosolyodott.

– Ezt szeretném egyszer elmondani annak, aki feltalálta a teljesítményértékelést.

Mira felnevetett, de közben tovább gondolkodott Helina szavain.

– Akkor mi számít értéknek?

Helina körbenézett.

– Ami hozzáad valamit az élethez. Egy gondolat, egy találmány, egy gondozott kert, egy dal, egy festmény vagy akár az is, amikor valaki valóban meghallgat egy másik embert. Nem mindent lehet ugyanazzal a mércével mérni.

Elértek egy nagy, nyitott épülethez, amelynek egyik részében hangszerek sorakoztak, máshol szobrok, szövetek és festmények készültek. Nem kiállítás volt, hanem működő alkotótér, ahol az emberek beszélgettek, próbálkoztak, hibáztak, majd újrakezdték.

Mira a terem egyik végében festőállványokat pillantott meg, és azonnal megváltozott az arca.

András ezt rögtön észrevette.

– Na, elvesztettelek.

– Csak megnézem.

– Ezt mondod mindig.

Mira már indult is.

Egy idősebb férfi dolgozott az egyik vászon előtt. Amikor észrevette Mirát, félretette az ecsetet.

– Festesz?

– Igen.

– Akkor miért csak nézed?

– Nincs nálam semmim.

A férfi az üres állványokra mutatott.

– Ott van minden.

Mira Andrásra nézett.

– Most?

– Ha azt mondom, hogy ne, úgyis festeni fogsz.

Mira odalépett hozzá, és megcsókolta.

– Ezért szeretlek.

– Tudom. Engedékeny vagyok a művészettel szemben.

Mira ecsetet választott, majd a vászon elé állt. Ismét ugyanaz az érzés jelent meg benne, amelyet azon a reggelen tapasztalt. Ezúttal egy fiatal nő alakja bontakozott ki a képen. Világos ruhában állt egy kertben, egyik kezét gyengéden a hasán tartotta.

A nő várandós volt.

Helina néhány pillanattal később meglátta a képet, és meglepetten fordult Mira felé.

– Honnan ismered őt?

Mira letette az ecsetet.

– Sehonnan.

Helina közelebb hajolt.

– Ő Elian.

András Mirára nézett.

– Megint megtörtént.

Mira azonban Helinát figyelte.

– Miért nézed így?

– Mert Elian különleges döntést hozott. Úgy választotta, hogy ő maga hordja ki a gyermekét.

Mira értetlenül nézett rá.

– Miért különleges ez?

Helina lassan elmosolyodott.

– Mert ma már nagyon kevés nő választja ezt.

Mielőtt többet mondhatott volna, odakintről kiáltás hallatszott. Az alkotótérben többen egyszerre fordultak az ajtó felé.

A közeli kert fölött mesterséges madarak egész raja jelent meg, majd egyszerre ereszkedtek le a fák közé. A kert szélén egy fiatal fiú térdelt a földön egy sérült, valódi madár mellett.

– Nekirepült az egyik régi üvegfelületnek – mondta.

András a körülöttük köröző mesterséges madarakra nézett.

– Ők jelezték?

– Igen.

A fiú óvatosan felemelte a sérült állatot.

– Vigyük a gyógyítóhelyre.

Mira elmosolyodott.

– Régen ezt állatorvosnak hívtuk.

– Tudom – felelte a fiú. – Valaha nálunk is.

András nagyot sóhajtott.

– Már kezdtem azt hinni, végre találok itt valamit, aminek ismerem a nevét.

Mira végignézett az embereken. Senki sem kérdezte, ki fizeti majd a kezelést, kié a madár vagy kinek a feladata segíteni rajta. Egyszerűen segítettek.

Ekkor kezdte igazán megérteni, mit jelentett Helina mondata. Ebben a világban az értéket nem az határozta meg, hogy valaki mennyit birtokol, hanem az, amit jelenlétével, figyelmével és képességeivel hozzáad az élethez.

Amikor visszanézett az alkotótér felé, a nyitott ajtón keresztül még látta a festményét.

A várandós nő ott állt rajta, egyik kezével a hasát érintve.

Mira már tudta, hogy hamarosan találkozni fognak vele.

Megérkezett a jövő Első fejezet – A kép a jövőből

Mira hónapok óta nem festett. A vásznak ott sorakoztak a fal mellett, az ecsetek tisztán, használatra készen álltak az asztalon, mégsem érzett késztetést arra, hogy bármelyikhez hozzányúljon. Ez azonban már nem zavarta úgy, mint régebben, mert megtanulta, hogy az alkotást nem lehet kierőszakolni magából. Ha egyszer újra megérkezik benne az a különös belső mozdulat, amely mindig megelőzte a képeit, akkor nem kell majd keresnie sem a témát, sem a színeket.

Aznap reggel már ébredéskor tudta, hogy festeni fog.

András még aludt, amikor Mira mezítláb kiment a nappaliba, elővette a festékeket, és egy üres vásznat tett az állványra. Vázlat nélkül kezdett dolgozni, és ezúttal azon sem gondolkodott, mit szeretne megfesteni. Egyszerűen hagyta, hogy a keze elinduljon.

A vásznon lassan egy különös táj bontakozott ki. Ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol láthatta. Fák emelkedtek világos épületek között, a házak falán növények futottak végig, a távolban pedig egy széles út húzódott, amelyen egyetlen autó sem látszott. Az egész hely úgy hatott, mintha az emberek végre megtanultak volna együtt élni a természettel ahelyett, hogy minden négyzetméterét elfoglalnák.

– Kávé nélkül festesz?

Mira hátranézett. András állt mögötte kócosan, két bögrével a kezében.

– Most kezdtem.

– Látom. Éppen ezért aggódom. Kávé előtt te még beszélni sem szoktál.

Mira mosolyogva átvette tőle az egyik bögrét, majd a vászon felé fordult.

– Nézd meg!

András néhány másodpercig komolyan szemlélte a képet.

– Szép.

– Ennél azért többet vártam.

– Rendben. Nagyon szép.

– András!

– Mit szeretnél hallani?

Mira az egyik különös épületre mutatott.

– Ismered ezt a helyet?

András megrázta a fejét.

– Nem.

– Én sem.

– Akkor mi zavar benne?

Mira egy darabig hallgatott, majd visszanézett a vászonra.

– Az, hogy úgy érzem, ezt nem én találom ki.

András most már figyelmesebben szemlélte a képet. A távolban emberek sétáltak a fák között, fölöttük hangtalanul siklott valamilyen karcsú szerkezet, az egyik ágon pedig apró, szürkés madár ült.

– Olyan, mintha a jövőt festetted volna meg – mondta végül.

Mira lassan felé fordult.

– Miért mondtad ezt?

– Nem tudom. Egyszerűen annak tűnik.

Mira visszanézett a vászonra, és különös bizonyosság kerítette hatalmába. Nem látomás érkezett hozzá, és nem hallott semmiféle belső hangot. Egyszerűen csak tudta, hogy amit fest, valamilyen módon létezik.

– Szerintem ez egy valódi hely.

András belekortyolt a kávéjába.

– Remélem, ott is van kávé.

Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a képen maradt.

Délután sétálni indultak. Ugyanazon az úton mentek, amelyet már számtalanszor végigjártak, és egy ideig semmi különös nem történt. András egy makacs cipőfűző miatt morgolódott, Mira pedig kinevette, amiért percek óta ugyanarról panaszkodik.

A város szélén azonban Mira hirtelen megtorpant.

Az út végén, egy régi épület mögött meglátott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Egy világos, ívelt ház emelkedett a fák között, pontosan olyan, amilyet aznap reggel megfestett.

– András, nézz oda!

A férfi előrenézett.

– Mit nézzek?

– Az épületet a régi ház mögött.

András hosszasan figyelte a helyet.

– Én csak a régi házat látom.

Mira már tudta, hogy ugyanaz a kép egyelőre csak számára vált érzékelhetővé. A következő pillanatban azonban a táj tovább változott előtte. A repedezett út fölött egy sima, világos út rajzolódott ki, a villanyoszlopok helyén magas fák álltak, távolabb pedig emberek sétáltak az épületek között. A két kép rövid ideig egyszerre volt jelen, majd a szokatlan látvány lassan elhalványult.

– Mit láttál? – kérdezte András.

Mira elmondta neki.

– Ugyanazt, amit reggel megfestettél?

– Igen.

András néhány pillanatig gondolkodott.

– Akkor menjünk tovább.

Mira meglepetten nézett rá.

– Ennyi?

– Mit szeretnél? Hívjak rendőrt egy olyan épület miatt, amit én nem látok?

Mira oldalba bökte.

– Komolyan kérdeztem.

– Én is komolyan mondom. Menjünk tovább, hátha újra megjelenik.

Néhány perccel később egy apró szürke madár szállt le eléjük az útra.

Mira azonnal felismerte, mert pontosan ugyanilyet festett a vászon egyik fájára.

András óvatosan közelebb ment hozzá. A madár nem repült el, csak oldalra billentette a fejét, és figyelte őket.

– Ez legalább valódi – jegyezte meg András.

Elővett a táskájából egy darab kiflit.

Mira felvonta a szemöldökét.

– Te tényleg kenyeret hordasz magadnál?

– Soha nem lehet tudni, mikor jön jól.

Letört belőle egy apró darabot, és a madár elé dobta. Az állat lenézett a morzsára, de nem nyúlt hozzá.

András még egy darabot tett elé, ám az sem érdekelte.

Mira leguggolt.

– Valami furcsa rajta.

– Például?

– Túlságosan pontosak a mozdulatai.

A madár ekkor hangtalanul felemelkedett, néhány méterrel távolabb ismét leszállt, majd feléjük fordult.

– Szerintem azt akarja, hogy kövessük – mondta Mira.

András felsóhajtott.

– Mások délután fagylaltozni mennek, mi pedig egy furcsa madár után indulunk az ismeretlenbe.

– Maradhatsz is.

András azonnal ránézett.

– Ezt te sem gondoltad komolyan.

Mira elmosolyodott, és megszorította a kezét.

A madár újra továbbrepült. Néhány perccel később András látta meg először a következő változást. Az egyik villanyoszlop helyén hatalmas fa állt, amelynek vastag törzse alapján évtizedek óta ott kellett volna nőnie.

– Mira, ezt én is látom.

Odament a fához, és végighúzta a tenyerét a kérgén.

– Ez valódi.

– Néhány perce még nem volt itt.

Körülöttük a megszokott táj lassan elhalványult, miközben egy másik valóság egyre tisztábban rajzolódott ki. A váltás csendesen történt, szinte természetesen, mintha a világ eddig is ott lett volna körülöttük, csak most vált volna láthatóvá.

A levegő föld, növények és napmeleg fa illatát hozta. A távolból víz csobogása hallatszott, a fák között ugyanazok az épületek emelkedtek, amelyeket Mira aznap reggel megfestett.

András hosszasan körülnézett.

– Ezt azért szépen összehoztuk.

– Mit?

– Elindultunk egy délutáni sétára, és valahogy a jövőben kötöttünk ki.

Mira körbenézett.

– Szerintem nem mi mentünk a jövőbe.

– Hanem?

– Mintha a jövő érkezett volna el hozzánk.

Mielőtt András válaszolhatott volna, egy fiatal nő lépett ki az egyik épület mellől. Egyszerű, világos ruhát viselt, és olyan természetességgel közeledett hozzájuk, mintha két, kissé elveszett idegen megjelenése egyáltalán nem lenne rendkívüli.

A szürke madár leszállt mellé. A nő kinyújtotta a kezét, és az állat ráült.

– Nem kell félni tőle – mondta. – Környezeti őrző.

Mira meglepetten nézte a madarat.

– Akkor ez nem élő?

– Nem, de nagyon jól utánozza az élő madarak mozgását.

András a kezében maradt kiflidarabra pillantott.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

A nő elnevette magát.

– Megpróbáltad megetetni?

– Erről inkább nem beszélnék.

Mira is elmosolyodott, majd komolyabban fordult a nő felé.

– Ez vezetett ide bennünket.

A nő arca kissé megváltozott.

– Honnan jöttetek?

Mira megmondta az évszámot.

A nő néhány pillanatig hallgatott, de hitetlenség helyett inkább kíváncsiság jelent meg az arcán.

András felvonta a szemöldökét.

– Ennyi?

– Mire számítottál?

– Nem tudom. Sikításra, orvosokra, vagy legalább arra, hogy azt mondod, ez lehetetlen.

A nő elmosolyodott.

– A mi időnkben már óvatosabban bánunk ezzel a szóval.

Mira a körülöttük lévő tájra nézett. Ugyanaz a föld volt a talpuk alatt, ugyanaz a nap sütött fölöttük, és ugyanaz a szél mozgatta a leveleket, mégis minden másként lélegzett körülöttük.

Ekkor értette meg igazán, mit festett meg azon a reggelen.

A jövő megérkezett hozzájuk.