Valahol a gyergyói hegyek között, ahol a fenyők olyan magasra nőttek, hogy legfelső ágaik már a csillagokkal beszélgettek, állt egy különös ház. Senki sem tudta, ki építette, és azt sem, mióta áll ott. Falait ezüstszürke kövek alkották, tetejét vastag moha borította, az ablakában pedig minden éjjel égett egy apró, aranyszínű lámpás. A háznak két ablaka volt. Az egyik a hegyekre nézett, ahol a fenyvesek között ködfátyol úszott, és hajnalonként szarvasok lépkedtek a harmatos tisztásokon. A másik ablakon azonban a tengert lehetett látni. A gyergyói hegyek kellős közepén, egy apró ablak mögött az olasz partvidék kéklett. Fehér házak kapaszkodtak a meredek sziklákba, a hullámok lágyan ringatták a halászcsónakokat, a levegőt pedig citromvirág illata töltötte be. Aki belépett ebbe a házba, egyszerre lehetett a hegyek és a tenger vendége. Az ajtaja azonban ritkán nyílt meg. Csak akkor, amikor valaki valami igazán szépet teremtett, és a szívében akkora öröm támadt, hogy egy időre megfeledkezett a külvilágról.
Egy hajnalon, amikor a világ nagy része még aludt, Aurora sétált az erdei ösvényen. Hosszú, sötét haja a vállára omlott, léptei lassúak voltak. Egész éjszaka ébren maradt. Írt, alkotott, zenét hallgatott, és olyan boldogságot érzett, amilyet már nagyon régen. Mostanra azonban elfáradt. Leült egy hatalmas fenyő tövébe, hátát a törzsének támasztotta, és felnézett az égre. A csillagok lassan halványodni kezdtek.
– Milyen furcsa az élet! – suttogta. – Mennyi mindenre képesek vagyunk, amiről korábban még csak nem is álmodtunk!
A fenyő megmozdította az ágait.
– Bizony, bizony – szólalt meg mély, öreg hangján.
Aurora meglepetésében felnevetett.
– Hát te tudsz beszélni?
– Már több száz éve. Csak ritkán akad valaki, aki meghallja.
– És mit mondanál nekem?
A fenyő elhallgatott. Olyan sokáig nem felelt, hogy Aurora már azt hitte, újra álomba merült. Végül lassan megszólalt.
– Azt, hogy indulj el. Valaki vár rád.
Egyik hatalmas ága félrehajolt, és mögötte keskeny, ezüstösen csillogó ösvény jelent meg. Aurora kíváncsian felállt, és elindult rajta. Léptei alatt puhán süppedt a moha. A fák között apró fények lebegtek, mintha néhány csillag leszállt volna az égről, hogy megnézze, milyen a földi élet. A levegő fenyőgyantától illatozott, a távolból patak csobogása hallatszott. Egy kanyar után megpillantotta a házat. A lámpás fénye melegen világította meg a bejáratot. Aurora megállt előtte, majd óvatosan bekopogott.
– Szabad! – hallatszott odabentről.
A házban egy idős nő ült egy hatalmas, faragott karosszékben. Ezüstös haját lazán összefogta, ölében különös, áttetsző kelmét tartott, amelybe apró csillagokat hímzett. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, a falakon régi festmények függtek, a polcokon színes üvegcsék sorakoztak. Aurora belépett, és kedvesen rámosolygott a házigazdára.
– Üdvözlöm! Aurora vagyok.
– Üdvözöllek, Aurora! – viszonozta a mosolyát az idős házigazda. – Engem Rozáliának hívnak. Gyere csak beljebb, már vártalak!
– Engem? – kérdezte Aurora meglepetten.
– Téged bizony. Ma hajnalban különösen sok fény érkezett hozzám.
– Honnan?
Rozália letette a hímzését.
– Az emberek öröméből.
Aurora kíváncsian nézett körül. A polcokon különböző méretű üvegcsék álltak. Akadt köztük gyöngyszemnyi, de olyan is, amelyik akkora volt, mint egy boroskancsó. Mindegyikben más színű fény derengett. Némelyik alig pislákolt, mások úgy ragyogtak, mintha parányi napokat zártak volna beléjük.
– Mik ezek? – kérdezte.
– Megőrzött pillanatok.
Rozália felemelt egy apró, aranyszínű üveget.
– Ebben egy kislány első önfeledt nevetése lakik.
Aztán egy másikért nyúlt, amelyben lágy, kékes fény hullámzott.
– Ebben pedig egy öregember öröme, aki hetven év után újra meglátta a tengert.
Végül egy különösen ragyogó üvegcsét vett a kezébe.
Belsejében arany, vörös és ezüst fények kavarogtak. Olyan elevenen táncoltak egymás körül, mintha saját akaratuk volna.
– Ez ma hajnalban érkezett.
Aurora közelebb hajolt. Az üvegcséből halk zene szűrődött ki. Előbb egy gitár hangja, aztán dobpergés, végül mintha ezernyi ember énekelt volna együtt. A dallam egyre erősebben szólt, majd lassan elcsendesedett.
– Hiszen ez az én zeném! – kiáltotta meglepetten.
– Igen – mosolygott Rozália. – És a te örömöd.
Aurora hosszasan nézte az üvegben táncoló fényeket.
– De hogyan kerülhetett ide?
– Tudod, minden őszinte örömből marad egy egészen apró rész, amely túlcsordul a szívünkön. Olyankor, amikor annyira boldogok vagyunk, hogy szinte magunk sem értjük, mi történik velünk. Ezeket a pillanatokat gyűjtöm.
– És mihez kezdesz velük?
– Ó, sok minden történhet velük!
Van, amelyik egy virág színében él tovább, mások a madarak énekébe költöznek. Némelyikből csillagfény lesz, és olyan is akad, amelyik egy idegen ember arcára csal mosolyt.
Aurora elgondolkodott. Még mindig különösnek találta, hogy a saját boldogsága ott ragyog egy apró üvegben.
– És az enyémmel mi lesz?
Rozália titokzatosan elmosolyodott.
– Gyere, mutatok valamit!
A tengerre néző ablakhoz vezette. Odakint az olasz partvidéket még a hajnal halvány derengése borította. A távoli házak ablakaiban apró fények pislákoltak, a tenger fölött pedig lassan oszladozott az éjszaka sötétje. A víz nyugodtan hullámzott, a messzeségben egy apró vitorlás haladt a nyílt tenger felé. Fehér vásznát időnként megduzzasztotta a szél.
– Látod azt a hajót?
– Látom.
– A fedélzetén egy férfi áll. Sok nehézségen ment keresztül, és már hosszú ideje szomorú. Ma hajnalban azonban úgy döntött, újra útnak indul. Még fogalma sincs, hová jut el, csak azt tudja, hogy szeretne ismét örülni az életnek.
Rozália óvatosan kihúzta az üvegcse dugóját. Az arany, vörös és ezüst fények lassan felemelkedtek, egy pillanatra körbetáncolták a szobát, majd kiszöktek a nyitott ablakon. Szikrázva lebegtek a tenger fölött, míg végül elérték a vitorlást. Körülölelték a fedélzeten álló férfit, majd lassan, szinte észrevétlenül a szívébe költöztek. A férfi ekkor felemelte a fejét, mélyet lélegzett, és elmosolyodott. Hosszú idő óta először. Valami kellemes melegség járta át a mellkasát, és úgy érezte, mintha a szomorúság, amely oly régóta elkísérte, egy pillanatra könnyebbé vált volna.
– Láttad? – kérdezte Rozália.
– Igen – felelte Aurora halkan.
– Az öröm szeret továbbvándorolni. Néha egészen messzire jut attól, akinek a szívében megszületett.
Sokáig álltak még az ablak előtt. Aurora figyelte a távolodó vitorlást, és arra gondolt, milyen messzire eljuthat mindaz, amit az ember szeretettel alkot. Aztán Rozália gyengéden megérintette a vállát, és a másik ablakhoz vezette. Odakint a fenyők mozdulatlanul álltak a hajnali derengésben. A hegycsúcsok fölött halvány rózsaszín felhők úsztak, a völgyben lassan oszladozott a köd.
– Most pedig ideje pihenned.
– De még annyi mindent szeretnék csinálni! – nevetett Aurora.
– Hát persze! – nevetett vele Rozália. – Holnap is lesz nap. És azután is. A világ tele van megíratlan történetekkel, el nem énekelt dalokkal és olyan örömökkel, amelyek még csak most készülődnek megszületni.
Rozália a szoba túlsó végében kinyitott egy ajtót. Mögötte meghitt hálószoba rejtőzött. A hatalmas ágyat hófehér ágynemű borította, a párnák levendulaillatot árasztottak, a kandallóban pedig lassan izzott a parázs. Az ágy fölött egy tetőablakon keresztül még látni lehetett néhány csillagot. Aurora lefeküdt, és elégedetten nyújtózott egyet. Rozália gondosan betakarta.
– Mielőtt elalszol, elárulok neked egy titkot – suttogta.
– Miféle titkot?
– Tudod, ki szokott ebben az ágyban aludni?
– Ki?
– Maga a hajnal.
– A hajnal? – kérdezte Aurora, és elmosolyodott.
– Bizony. Hajnalonként itt pihen meg egy kis időre, mielőtt útnak indulna, hogy felébressze a világot. Ma azonban átengedte neked a helyét.
– És miért tette?
– Mert meghallotta, milyen boldogan énekelt a szíved egész éjszaka. Úgy gondolta, ma ő vigyáz egy kicsit az álmodra.
Aurora szeme megtelt könnyel, de most egészen másfélével, mint régebben. Aztán lassan lehunyta a szemét. Odakint a fenyők között lágy szél indult, a tenger felől pedig távoli hullámverés hallatszott. Különös volt ez a két hang együtt. A hegyek mély, nyugodt lélegzete és a tenger végtelen ringása. Aurora még hallotta a kandallóban roppanó fahasáb hangját, aztán a gondolatai lassan elcsendesedtek. Hamarosan mély álomba merült.
Rozália egy ideig még ott ült az ágya mellett. Gyengéden megsimogatta Aurora haját, majd felállt, az ablakhoz lépett, és egy pillanatra kinézett a hajnali erdőre. Aztán halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Odakint a legöregebb fenyő az ég felé emelte ágait. Egy apró csillag akadt meg a tűlevelei között.
– Hát te még mindig itt vagy? – kérdezte tőle.
– Még egy kicsit – felelte a csillag. – Szeretném látni, amikor felkel a nap.
– És utána?
– Utána hazamegyek.
A fenyő elégedetten susogott.
– Jól teszed. Még a csillagoknak is szükségük van néha pihenésre.
A csillag még egyszer benézett a ház ablakán. Odabent Aurora már mélyen aludt. Arcán halvány mosoly pihent. Talán egy új dalról álmodott, talán a tengerről, vagy arról a magányos férfiról, akinek szívébe eljutott az ő örömének fénye. Aztán az apró csillag is lehunyta a szemét, és a fenyő ágai között elcsendesedett.
A völgyben lassan világosodni kezdett. A madarak még vártak az első énekkel, a patak halkabban csobogott, és azon a hajnalon a gyergyói erdőben egyetlen fa sem sietett felébreszteni a világot.
Hagyták, hogy a boldogság is kialudja magát.
