nemcsak a lelkemből –
a testem is reszketve sírt,
mintha sejtszinten fáradt volna el
az élni akarás.
Olykor túl nehéz ez az élet.
Napok, évek súlya
halk szilánkokként
nyomja szívem,
s ma…
ma valami végképp összetört bennem.
Mindig csak adok.
Halk jelenléttel,
őszinte figyelemmel,
szeretettel,
nem kérek cserébe semmit.
Csak adok.
De nem értenek meg.
Mintha idegen nyelven szólna
a lelkem hangja.
Más vagyok.
Nem harsány, olyan egyszerű
mély – és tiszta.
És ma...
egy pillanatra meghaltam.
Nem csak képletesen.
A testem is megérezte a törést.
Egy ütem kimaradt,
egy lélegzet megakadt.
Mintha megálltam volna
kint és bent is.
Mégis itt maradtam.
Mégis adok.
Mégis szeretek.
Mert ez vagyok.
Akkor is, ha senki nem lát igazán,
és senki nem hallja,
mert kiáltásom néma
és hangtalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése