Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.
Egy kisfiú minden nap odajárt.
Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.
— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.
A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.
— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.
A felnőtt csak legyintett, és elment.
De a fiú maradt.
Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.
És egy nap… valami történt.
Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.
— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!
— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.
Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.
A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.
— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.
A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:
— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.
A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.
És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.
Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése