csak sejtem, ott mélyen,
mintha emlékezne rá a lelkem,
valahonnan régről, hol még nem voltak határok.
Nem tudom, mit higgyek, mit gondoljak –
a szívem régóta árva hajnal,
csalódásból szőtt takaróban
kereslek csendben, minden sóhajjal.
Veled? Talán... te hol lehetsz?
Egy el nem mondott vers sorában?
Vagy ott, ahol két kéz összefonódik,
mint ígéret a selymes éjszakában?
Létezel? Vagy csupán a vágy teremt?
Egy érintés, mely még sosem volt enyém,
de minden rezdülésem neked mesél,
mint harmat az első napsugár szemén.
Úgy vágyom hinni, hogy nem vagy álom –
hogy létezel, csak még úton vagy felém.
S míg kereslek e földi végtelenben,
magam is lépéssé válok: remény.
Mert egyszer megérkezel, csendben,
nem szóval, nem mozdulattal,
csak azzal, hogy ott leszel végre –
mint válasz egy örökkévaló mondatban:
Veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése