Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.
A bejárati ajtó zárja halkan kattant.
Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.
– Bejössz?
A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.
Aztán ő törte meg.
– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.
Bonnie lassan felnézett. A szeme fátyolos volt.
– Én mentem el. Nem te hagytál el. Én zártam be magam. A múlt... túl súlyos lett.
– Akkor hadd cipeljem veled – suttogta Aleandro. – Nem kell egyedül vinned többé.
Bonnie elfordult, de aztán újra Aleandróra nézett, és egy félmosoly rebbent az ajkára.
– Hiányoztál. Minden egyes nap.
Aleandro felállt, odalépett, és gyengéden mellé ült. Nem sietett. Csak megfogta Bonnie kezét.
– Segítek. Feldolgozzuk együtt. És... lenne még valami. Elintéztem, hogy találkozz Matteo-val.
Bonnie arca elsápadt.
– Aleandro… én nem tudom. Olyan sokáig nem voltam ott neki. Hogy nézhetnék a szemébe?
– Úgy, hogy elmondod neki az igazat. És úgy, hogy én ott leszek veled. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Segítek.
A találkozás napján Bonnie a kedvenc levendulaszínű ruháját vette fel. A keze remegett, amikor kinyitotta a fiókot, és elővette a régi fényképalbumot. Tele volt levelekkel – kézírásos üzenetekkel, amiket a gyermeke családjával váltott titokban. Soha nem lépett közbe, de végigkísérte Matteo életét... a maga rejtett, néma módján.
A kávézó sarkában Aleandro ült, mellette Bonnie. Matteo az asztal túloldalán. Bonnie alig mert ránézni. Matteo csendben figyelte.
– Miért most? – kérdezte zavartan.
Bonnie mély levegőt vett.
– Mert most tudom kimondani. Most tudok felelősséget vállalni. Nem hagytalak el. Csak nem hittem el, hogy képes lennék jó anya lenni. Féltem. Hibáztam. Túl fiatal voltam.
Lassan elé csúsztatta az albumot. Matteo végiglapozta. A levelek, a fotók, a dátumok... mind bizonyíték volt arra, hogy Bonnie sosem felejtette el őt.
– Ki az apám? – kérdezte hirtelen.
Bonnie halkan, de határozottan válaszolt.
– A szerelmem volt. Az első igazi. Mélyen szerettem, de fiatalok voltunk, és az élet külön utakra vitt minket tovább. De Matteo, te szerelemből születtél. A szívem legmélyéről. Ez az egy biztos.
Matteo hallgatott. Aztán felállt.
– Most... egyedül kell lennem. Ez túl sok egyszerre. Kérlek, érts meg.
És elment.
Napok teltek el. A házban ismét csend honolt. Bonnie órákon át csak nézte a leveleket, mintha a szavak között keresné saját megváltását. Tudta, várnia kell, hogy meddig, azt nem tudta. A telefonja hirtelen megcsörrent.
Aleandro volt.
– Matteo fél óra múlva ott lesz nálad. Beszélni szeretne veled. Sok kérdése van.
Bonnie szíve kihagyott egy ütemet.
Amikor Matteo megjelent az ajtóban, nem szólt egy szót sem. Csak nézte az anyját. Bonnie is nézett. Szótlanul. Aztán Matteo odalépett, megölelte, és azt mondta:
– Nem haragszom. Csodálatos emberek neveltek fel. Szeretnélek megismerni. Azt hiszem, most már készen állok rá.
Bonnie sírt. Könnyek gördültek végig az arcán, ahogy átölelte a fiát, akit egy életen át csak messziről szerethetett. Matteo sem bírta visszatartani. A fiúból férfi lett – de most, ebben a pillanatban, újra gyermek volt, aki először ölelhette át az édesanyját.
Aleandro az ajtóból figyelte őket. A szeme sarkában könny ült. Matteo lassan felé fordult.
– Tudom, mit jelentesz édesanyámnak. Szeretném megköszönni, hogy segítettél abban, hogy újra egymásra találjunk.
Aleandro meglepődött. Majd megölelte őket. Kapott egy családot.
Az elkövetkező hetekben új ritmus született. Bonnie és Matteo sok időt töltöttek együtt – beszélgettek, sétáltak, együtt főztek, nevetgéltek. Aleandro ott volt mindig. Figyelte őket.
Egyik este, amikor Bonnie és Aleandro egyedül maradtak, a nő megérintette a férfi arcát.
– Olyan, mintha minden seb lassan beforrna.
Aleandro megcsókolta. Nem sietett. A csók most nemcsak szenvedély volt – gyógyítás. Simogatás a lélekre.
Aznap éjjel nemcsak a testük simult újra össze, hanem a szívük is. Aleandro gyengédsége nemcsak Bonnie bőrét, hanem minden egyes törékeny darabját megszerette. A szerelmük újraéledt – mélyebben, érettebben, mint valaha.
Bonnie a férfi karjában feküdt, hallgatta Aleandro lélegzetét, és először érezte úgy... végre hazaért.
Aleandro izgatottan készült a római kiállítására. Végre eljött a nagy nap.
A napfény áttört az olasz reggel párás fátylán, miközben Bonnie, Matteo és Aleandro végigsétáltak a római galéria márványpadlóján. A falakon Aleandro képei ragyogtak, a művészet illata keveredett a friss kávé és az elismerő szavak zsongásával. Matteo kíváncsian figyelte az embereket, Aleandro büszkén vezette őket egyik festménytől a másikig.
Bonnie épp egy különös portré előtt állt, amikor megérezte, hogy valaki nézi.
A férfi odalépett hozzá. Elegáns öltözék, ezüstös halánték, és egy ismerős pillantás, amely egyszerre volt zavarba ejtő és fájdalmasan ismerős.
– Helló, Bonnie – szólalt meg mély, határozott hangon. – Megismersz? Leonardo vagyok.
Bonnie lélegzete elakadt. A szíve egyre erősebben dobbant, miközben földbe gyökerezett lábbal nézett a férfira. Matteo apjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése