Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

A szeretet is elfárad /lélektörténet/

A nő a tengerparton ült. Néha lehunyta a szemét, mintha azt remélte volna, hogy a hullámok egyszer majd visszahozzák mindazt, amit ő adott másoknak.

De a tenger csak vitte. Mindig csak vitte.

– Sok embernek adtam már – suttogta magának. – Szívből, önzetlenül. De ők... elvannak a saját világukban.

Eszébe jutott az a rengeteg üzenet, amit ő írt, a megkeresések, a figyelem, amit másoknak adott. A szavai, amelyek gyógyítottak – de senki nem kérdezte meg őt:

– Te hogy vagy? Van valamiben szükséged ránk? Segíthetünk?

Mintha csak egy állomás lett volna mások útján. Egy megpihenő pad, amin átsétálnak, de soha nem ülnek le mellé.

Most ott ült a parton, egyedül, piros esernyő alatt, miközben belül csendesen sírt a szíve.

– Lehet, nem is kellene elvárnom hogy szeressenek... – gondolta. – De ember vagyok. Nem angyal. A szeretet is elfárad, ha soha nem táplálják vissza.

És ekkor történt valami. Egy kislány szaladt oda hozzá – talán csak öt éves lehetett. Megállt előtte, és így szólt:

– Néni, szép az esernyőd. Anyukám azt mondta, akinek piros esernyője van, az tud szeretni igazán.

A nő szemei megteltek könnyel. Nem az esernyő miatt. Hanem mert valaki végre észrevette.

Még ha csak egy pillanatra is.

Egy csepp remény /Lélekvers/

Sűrű itt a lét –

a Föld nehéz ölelésében

lép a lélek, mint kövek között a vízcsepp,

minden mozdulata emlékezés.

Öröm az, ami szívből fakad,

mint hajnalban a fény,

mely nem kérdez, csak simogat,

és megtalálja azt, aki nyitva van.

Adni jó –

nemcsak kézzel, de jelenléttel,

egy pillantással, egy verssel,

melyben elfér egy egész világnak szánt szeretet.

A Földi élet létezése

közt csodás ragyogások élnek,

mint fényfoltok egy régi vásznon,

amikor a nap végigsimítja a múltat.

Pillanatok, melyek nem látszanak,

csak érezhetők,

mint amikor a szív összeér egy másik szívvel,

szavak nélkül.

Ez az érzés… ez a valódi öröm:

hogy vagy, és adsz, szívből,

csöndesen, lágyan,

mert tudod: itt lenn, az anyagon,

minden fény egy új remény.

Hangtalan lélek

Ma sok könnyem hullt,

nemcsak a lelkemből –

a testem is reszketve sírt,

mintha sejtszinten fáradt volna el

az élni akarás.

Olykor túl nehéz ez az élet.

Napok, évek súlya

halk szilánkokként

nyomja szívem,

s ma…

ma valami végképp összetört bennem.

Mindig csak adok.

Halk jelenléttel,

őszinte figyelemmel,

szeretettel,

nem kérek cserébe semmit.

Csak adok.

De nem értenek meg.

Mintha idegen nyelven szólna

a lelkem hangja.

Más vagyok.

Nem harsány, olyan egyszerű

mély – és tiszta.

És ma...

egy pillanatra meghaltam.

Nem csak képletesen.

A testem is megérezte a törést.

Egy ütem kimaradt,

egy lélegzet megakadt.

Mintha megálltam volna

kint és bent is.

Mégis itt maradtam.

Mégis adok.

Mégis szeretek.

Mert ez vagyok.

Akkor is, ha senki nem lát igazán,

és senki nem hallja,

mert kiáltásom néma

és hangtalan.

Az adás öröme

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Adni, csak úgy, mint a szél

simítva az arcot szelíden.

Adni, mint a nap,

mely meleget áraszt, nem kérve vissza semmit.

Egy ölelést,

mely lágy, mint a szív dobbanása.

Egy kedves szót,

mely a lélek titkos ösvényein talál haza.

Egy szál virágot,

mely illatával nem csak szépséget ad,

de az életet is továbbadja.

Adni, önzetlenül,

ahogy a forrás kínálja vizét

a szomjazónak,

kérdezés nélkül,

nem tudakolva, honnan és merre tart.

Látni a szemek csillogását,

amint a lélek megtelik fénnyel,

ahogy egy mosoly,

egy apró gesztus,

egy halk jelenlét

többet mond minden szónál.

Adni, mint a csend,

mely helyet hagy az örömnek.

Adni, mint a pillanat,

amely megáll, hogy teret adjon a boldogságnak.

Mert minden ajándék,

amit szívből adsz,

valahol visszatér majd hozzád,

és szétárad a világba,

szebbé, teljesebbé formálva azt.

Adni, csak adni,

nem várva semmit,

csak a pillanatot,

mikor látod, hogy valaki mosolyog,

és az élete egy kicsit szebbé lett.