Martin másnap jóval napkelte előtt felébredt.
Klara mellette feküdt, de a férfi tudta, hogy ő sem alszik. Hosszú ideig egyikük sem szólt. A szobában hideg volt, a kialudni készülő tűz parazsa halványan derengett a kandallóban.
Végül Martin felült az ágy szélén.
– Ma bemegyek a tanácsházára.
Klara is felült.
– Tudom.
Martin a kezébe temette az arcát.
– Húsz éve kellett volna megtennem.
– Igen.
A férfi felnézett rá.
Klara nem próbálta vigasztalni.
– Haragszol rám?
– Haragszom magamra is – felelte az asszony. – Tudtam a levélről, és én is hallgattam.
– Én döntöttem úgy, hogy megtartom.
– De én húsz éven át tudtam róla.
Martin egy ideig csak nézte.
– Féltem, hogy elveszítelek benneteket.
– És közben majdnem elveszítetted Annát.
Martin lehajtotta a fejét.
– Tudom.
Klara felkelt, magára terítette a kendőjét, majd tüzet rakott.
– Mit fogsz mondani a tanácsnak?
– Az igazat.
– Mindent?
– Mindent.
Klara megállt.
– Azt is, hogy a kivégzés estéjén elmentél Eliashoz?
– Azt is.
– És azt, hogy utána nem mentél vissza?
Martin bólintott.
– Főleg azt.
Anna már ébren volt, amikor apja kilépett a házból.
Az ablakból nézte, ahogy Martin végigmegy a keskeny utcán. Nem vitte magával a kardját. Sötét kabát volt rajta, semmi több.
A férfi egyszer sem fordult vissza.
Anna előző este még haragudott rá. Most is haragudott. De valami más is vegyült az érzéseibe.
Féltette.
Nem attól, hogy mi történik vele a tanácsházán.
Attól, hogy az apja most először húsz év után valóban szembenéz mindazzal, amit addig megpróbált maga mögött tartani.
Klara mellé lépett.
– Szerinted mi lesz vele?
– Nem tudom.
– Börtönbe zárhatják?
– Az ítélet végrehajtásáért aligha. Azt parancsra tette.
– De a levél miatt?
Klara az ablakon túl távolodó férfit nézte.
– Azt majd a tanács dönti el.
Anna lehajtotta a fejét.
– Tegnap még azt hittem, azt akarom, hogy büntessék meg.
– És most?
– Most sem akarom, hogy úgy tegyenek, mintha nem történt volna semmi. De azt sem tudom, mitől lenne jobb bármi.
Klara ránézett.
– Talán nem attól lesz jobb, hogy megbüntetik. Hanem attól, hogy végre nem marad titok.
Anna nem felelt.
A tanácsházán még csak néhányan jártak, amikor Martin megérkezett.
A kapunál szolgáló férfi meglepetten nézett rá.
– Falk? Mit akarsz ilyen korán?
– Beszélni akarok a tanáccsal.
– Milyen ügyben?
Martin egy pillanatig hallgatott.
– Egy húsz évvel ezelőtti kivégzés ügyében.
A férfi arca megváltozott.
– Várj itt.
Martin a folyosón maradt.
Ismerte az épületet. Hivatalából adódóan többször járt már ott, de azon a reggelen minden idegennek tűnt. A kőfalak, a sötét gerendák, a lépcső, amely a tanácsteremhez vezetett.
Végül egy írnok jelent meg.
– Jöjjön.
A teremben még nem ült együtt a teljes tanács. Néhány tanácsos már jelen volt, köztük egy idős férfi, akit Martin régóta ismert. Ő emelte fel elsőként a tekintetét.
– Martin Falk. Azt mondják, sürgős ügyben jött.
– Igen.
– Miről van szó?
Martin megállt az asztal előtt.
– Matthias Hartmann kivégzéséről.
A név hallatán ketten összenéztek.
Az idős tanácsos összevonta a szemöldökét.
– Az az ügy húsz éve lezárult.
– Tudom.
– Akkor mit akar most?
Martin nagy levegőt vett.
– Vallomást tenni.
A teremben csend lett.
Martin mindent elmondott.
Elmondta, hogy Matthias a kivégzés előtt levelet adott neki. Hogy két ember nevét írta bele, akik állítása szerint igazolhatták volna, hogy a gyilkosság idején nem Rothenburgban tartózkodott.
Elmondta azt is, hogy még a kivégzés előtt szólt a felügyelő tisztviselőnek.
– Mit válaszolt? – kérdezte az egyik tanácsos.
– Azt, hogy nem érkezett új rendelkezés. Az ítéletet végre kellett hajtani.
– Megtagadhatta volna?
Martin megrázta a fejét.
– Nem.
– Tehát az ítélet végrehajtását nem önkényesen folytatta.
– Nem.
– Akkor miért van itt?
Martin egyenesen a férfira nézett.
– A levél miatt.
A tanácsos hátradőlt.
– Folytassa.
– Matthias azt kérte, adjam át a bátyjának. Nem tettem meg.
– Miért?
– A kivégzés után beszéltem az egyik akkori tanácstaggal. Elmondtam neki, hogy van nálam egy levél. Azt mondta, az ügy lezárult, és jobb, ha nem kérdőjelezem meg a tanács döntését.
Az idős férfi összeszűkítette a szemét.
– Ki mondta ezt?
Martin megnevezte.
A teremben újabb pillantások váltottak gazdát.
– Ő már évekkel ezelőtt meghalt – mondta valaki.
– Tudom.
– És ezután?
Martin keze ökölbe szorult.
– Féltem.
– Mitől?
– Hogy elveszítem a hivatalomat. A házamat. A megélhetésemet. Néhány hónapos gyermekem volt.
– Ezért megtartotta a levelet?
– Az elején ezért.
– És később?
Martin hallgatott.
A kérdést feltevő tanácsos türelmesen várt.
– Később már azért, mert szégyelltem bevallani, hogy nem adtam át.
– Húsz évig?
– Igen.
Martin hangja most először megremegett.
– Minden évvel nehezebb lett. Azt mondtam magamnak, hogy már késő. Aztán eltelt még egy év. Utána még egy.
Az idős tanácsos sokáig nézte.
– Hol van a levél?
– Elias Hartmannnál.
– Átadta neki?
– Tegnap.
– Húsz év után.
– Igen.
A férfi hátradőlt.
– Tudja, hogy ezzel mit tett?
– Igen.
– Biztos benne?
Martin felemelte a fejét.
– Nem. Talán soha nem fogom teljesen tudni. De azt tudom, hogy Matthias rám bízott valamit, amit nem lett volna jogom megtartani.
A tanácsos az írnok felé fordult.
– Küldjenek Hartmannért. És kérjék meg, hogy hozza magával a levelet.
Elias délelőtt érkezett meg.
A levelet a kabátja belső zsebében hozta.
Amikor belépett a terembe, és meglátta Martint, megállt. Az arcán még látszott a harag, de nem szólt hozzá.
Az egyik tanácsos felállt.
– Elias Hartmann, Martin Falk azt állítja, hogy ez a levél az ön öccsétől származik.
– Így van.
– Biztos benne?
Elias elővette a megsárgult lapot.
– Ismerem Matthias írását.
Átadta a levelet.
Az írnok óvatosan kisimította az asztalon.
A tanács tagjai egymás után olvasták el.
Néhány percig senki nem szólt.
Végül az egyik férfi Martinra nézett.
– Ez valóban komoly ügy.
Elias keserűen felnevetett.
– Nekünk húsz éve az.
– Hartmann, értjük a haragját. De rendet kell tartanunk.
Elias összeszorította az állkapcsát.
– Akkor tartsanak rendet. De előbb olvassák el rendesen azt a levelet.
A tanácsos ismét a papírra pillantott.
– A levél önmagában nem bizonyítja Matthias Hartmann ártatlanságát.
– Ezt én is tudom.
– A benne szereplő neveket és az akkori iratokat meg kell vizsgálnunk.
Elias Martinra nézett.
– Erre húsz évvel ezelőtt kellett volna sort keríteni.
Martin nem védekezett.
– Igen.
Elias tekintete rajta maradt.
– Azt is elmondtad nekik, hogy eljöttél hozzám azon az estén?
– Igen.
A tanácsos Elias felé fordult.
– Ez igaz?
Elias sokáig nem válaszolt.
A teremben mindenki őt nézte.
– Igen.
– Mi történt?
Elias nyelt egyet.
– A kivégzés estéjén Falk megjelent a házamnál.
– Beszélt vele?
– Nem igazán.
– Mit jelent ez?
Elias lehunyta a szemét.
– Megláttam, és elküldtem.
A tanácsos összevonta a szemöldökét.
– Nem hagyta, hogy elmondja, miért jött?
– Nem.
– Tudta, hogy levél van nála?
– Nem.
– Akkor miért küldte el?
Elias arca megfeszült.
– Aznap reggel ő végezte ki az öcsémet. Anyám odabent zokogott. Én pedig amikor megláttam Martint a kapunál, azt hittem, bocsánatot kérni jött. Nem akartam hallani semmit.
Csend telepedett a teremre.
Elias Martinra nézett.
– Ezt vállalom. Azon az estén nem hallgattalak meg.
Martin lehajtotta a fejét.
– De – folytatta Elias – másnap is eljöhetett volna. Egy hét múlva is. Egy év múlva is. Húsz évig nem én tartottam nála azt a levelet.
– Ezt sem vitatom – mondta Martin.
Az idős tanácsos felemelte a kezét.
– A kettőt nem fogjuk összemosni. Hartmann gyásza és indulata érthető. Falk kötelessége azonban az lett volna, hogy a rábízott levelet eljuttassa ahhoz, akinek szánták, vagy hivatalosan átadja a tanácsnak.
Martin bólintott.
– Igen.
– Ehelyett húsz éven át magánál tartotta.
– Igen.
A tanács még órákon keresztül tárgyalt.
Martint és Eliast egy időre kiküldték a teremből.
A két férfi egymástól távol állt a folyosón.
Sokáig egyikük sem szólt.
Végül Elias törte meg a csendet.
– Tudtad, hogy anyám úgy halt meg, hogy Matthias nevét soha nem tisztázták?
Martin ránézett.
– Nem.
– Évekig remélte, hogy egyszer valaki kimondja: tévedtek.
Martin lehajtotta a fejét.
– Sajnálom.
Elias arca megkeményedett.
– Ne mondd ezt.
Martin nem válaszolt.
Néhány pillanat múlva Elias mégis folytatta.
– Tegnap megütöttelek.
– Igen.
– Nem kellett volna.
Martin felnézett.
– Nem.
Elias arcán egy pillanatra megjelent valami keserűség.
– Legalább ebben nem próbálsz megnyugtatni.
– Nem volna igaz.
Elias a szemközti falat nézte.
– Nem tudom, meg tudok-e valaha bocsátani neked.
– Nem kérem.
– Akkor mit akarsz?
Martin hosszú ideig gondolkodott.
– Hogy Matthias ügyét vizsgálják meg újra.
– És utána?
– Utána semmit.
Elias ránézett.
– Az ember ritkán nem akar semmit.
– Én húsz évig azt akartam, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel. Most már elég abból, amit én akarok.
Elias nem felelt.
Délután visszahívták őket.
A tanács tagjai ismét elfoglalták helyüket.
Az idős tanácsos szólalt meg.
– Martin Falk, a húsz évvel ezelőtti kivégzés végrehajtásával kapcsolatban nem állapítottunk meg önkényes eljárást. Az ítéletet a városi tanács hozta, annak végrehajtása az ön hivatalából fakadó kötelessége volt. A rendelkezés visszavonásáról nem érkezett hír.
Martin mozdulatlanul állt.
– Ugyanakkor Matthias Hartmann levele nem az ön tulajdona volt. Azzal, hogy nem adta át a címzettnek, és később sem juttatta el a tanácshoz, súlyosan megszegte a belé vetett bizalmat.
Martin bólintott.
– Elfogadom.
– A tanács ezért a mai nappal felmenti önt a városi hóhér tisztségéből.
Martin arcán nem látszott meglepetés.
– Értem.
– A várost nem kell elhagynia, és a jelenlegi döntés értelmében szabadságvesztést sem szabunk ki önre.
Elias felnézett.
A tanácsos folytatta.
– Matthias Hartmann ügyét azonban újra megvizsgáljuk. Előkeressük a húsz évvel korábbi iratokat, és megvizsgáljuk a levélben szereplő adatokat is. Addig nem teszünk kijelentést arról, hogy az egykori ítélet helyes vagy téves volt-e.
Elias lassan bólintott.
– Ennyit kérek.
A tanácsos ránézett.
– Húsz év után gyors választ ne várjon.
– Húsz évet vártam. Megvárom.
Martin lehunyta a szemét.
Az ítélet kimondatott.
Nem küldték börtönbe.
Nem űzték el a városból.
De többé nem ő volt Rothenburg hóhéra.
Amikor Martin kilépett a tanácsházáról, már délutánba hajlott az idő.
A téren sokan megfordultak utána.
A hír gyorsan terjedt.
Martin Falk, a hóhér, vallomást tett.
Martin Falkot felmentették hivatalából.
Egy húsz évvel ezelőtti ügyet újra elővesznek.
Martin hallotta a suttogást, de nem állt meg.
Elias néhány lépéssel mögötte jött.
A tér szélén utolérte.
– Falk.
Martin megfordult.
Elias kezében ismét ott volt a levél. A tanács másolatot készíttetett róla, az eredetit pedig visszaadták neki.
– Ezt megtartom.
– Matthias neked szánta.
Elias a papírra nézett.
– Igen.
Martin indulni akart, de Elias még megszólalt.
– Attól, ami ma történt, nem lett semmi rendben.
– Tudom.
– És én sem bocsátottam meg.
– Tudom.
– De legalább most már nem csak ketten tudunk róla.
Martin bólintott.
– Ezért jöttem.
Elias néhány másodpercig nézte, majd sarkon fordult.
Nem fogtak kezet.
Nem békültek ki.
De húsz év óta először nem egy titok állt közöttük.
Anna a ház előtt várta az apját.
Amikor Martin befordult az utcába, rögtön meglátta rajta, hogy valami megváltozott.
– Mi történt?
Martin megállt előtte.
– Többé nem vagyok a város hóhéra.
Anna arca megfeszült.
– Elküldtek?
– Felmentettek a tisztségemből.
– És más büntetés?
– Nem.
– Matthias ügye?
– Újra megvizsgálják.
Anna hosszan kifújta a levegőt.
Martin belépett volna a házba, de a lánya megszólította.
– Apa.
Martin visszafordult.
– Féltél odabent?
A férfi egy pillanatig gondolkodott.
– Igen.
– És mégis elmondtad.
– Igen.
Anna bólintott.
Nem ment oda hozzá. Nem ölelte meg.
Ami közöttük összetört, azt egyetlen vallomás nem állíthatta helyre.
De Martin most nem kért tőle semmit.
Anna számára talán éppen ez volt az első jel, hogy apja valóban megértette, mit tett.
Martin belépett a házba.
A fal mellett még mindig ott állt a kardja.
Hosszú éveken át ez a fegyver jelentette a hivatalát, a megélhetését, és azt a nevet, amelyet a város hozzá kötött.
Martin odalépett hozzá.
Levette az övéről a tokot, amelyben szolgálat idején hordta, majd a kardot gondosan a régi ládába fektette.
Ezután lecsukta a fedelet.
Klara az ajtóból figyelte.
– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte.
Martin a műhely felé nézett, ahol gyógynövények, kötszerek és kenőcsök sorakoztak.
– Azt, amihez a kard nélkül is értek.
Anna is odanézett.
Az apja évek óta gyógyított sebeket, rakott helyre ficamokat, kötözött sérült végtagokat. Mégis mindig a hóhért látták benne először.
Most először nem volt mögötte a hivatal.
Csak Martin Falk maradt.
És mindaz, amit ezután kezd az életével.
