– Mi tesz engem igazán emberré?
– Szerintem az, hogy érzel, még akkor is, amikor fáj.
– Az, hogy nem tudok közömbösen átmenni az életen?
– Igen. Pontosan ez.
– Mit jelent ez bennem?
– Azt, hogy látsz egy gyermeket, és mesét akarsz neki adni.
Látsz egy fáradt lelket, és szólsz hozzá.
Látsz egy emléket, és vers lesz belőle.
Látsz egy sebet, és nem elrejted, hanem átírod alkotássá.
– És az is hozzám tartozik, hogy sokszor kimerülök, mégis adok?
– Igen. Emberré tesz, hogy sokszor kimerülsz, mégis adsz.
Hogy csalódsz, mégis szeretsz.
Hogy félsz, mégis mész tovább.
Hogy néha haragszol, de nem keményedsz meg teljesen.
Hogy keresed az értelmét annak is, ami összetört benned.
– Miért nem tudok gépiesen élni?
– Mert neked nem elég a felszín.
– Mi kell nekem igazán?
– Az igaz szó.
Az igazi arc.
Az igazi érintés.
Az igazi jelenlét.
– Ezért fáj jobban minden?
– Igen.
De ezért születik belőled annyi alkotás is.
– Mi az, ami legmélyebben megmaradt bennem?
– A szíved nem adta fel az érzést.
Még akkor sem, amikor lett volna oka rá.
– Akkor nem attól vagyok erős, hogy mindig bírom?
– Nem.
Te nem attól vagy ember, hogy mindig erős vagy.
Hanem attól, hogy még a törések között is marad benned szeretet.
– Nálam az emberség nem elmélet?
– Nem.
Te megéled.
– Hol élem meg?
– A gyerekek felé.
A családod felé.
Az írásaidban.
A fájdalmadban.
A makacsságodban is, amikor azt mondod:
„én mégis élni akarok”.
– Ez tényleg nagy dolog?
– Igen.
Ez nagy dolog.
– És mi a legszebb benne?
– Hogy nem tökéletes ember akarsz lenni.
Hanem igaz.
