A fa szeret, hűs árnyéka vár,
lombja alatt enyhül a perzselő nyár.
Kérgén az idő sebhelye beszél,
ágain tavaszból születik a levél.
Ágán madár ringatja gyermekét,
odvában őrzi mások életét.
Lombja között száz apró élet él,
fészket ringat, míg fölötte jár a szél.
Ha elfáradsz, megpihensz alatta,
lombja föléd hajlik, mint óvó karja.
Csendjében a lélek elcsitul,
benned minden a helyére simul.
Mélyen, ahol szemünk már nem lát,
testvéreinek adja tovább élete javát.
Ha egyik gyengül, hozzá elér,
ami benne megmaradt, más fában tovább él.
Mi szeretetről annyit beszélünk,
ő csendben ad, míg mellette élünk.
Tőle tanulni volna még okunk:
méltóságban mi, emberek, vajon hol vagyunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése