Verona nem alszik

Éjfél elmúlt, csönd ül a házon,

egy utolsó mondat – legalábbis úgy látom.

Lecsuknám a laptopot, indulnék én,

de Marco már megszólal: „Ez így túl kemény!”

Lucia nevet: „Engem meg se kérdezel?”

Marco rávágja: „Mindig neki kedvezel!”

Én csak nézem őket: „Most tényleg ez kell?”

Verona felébred: „Még nincs itt reggel!”

Verona nem alszik, hajnali négy,

könyvem szereplői vitáznak még.

Marco azt mondja: „Ezt írd át nekem!”

Lucia rávágja: „Ne dönts helyettem!”

Beatrice hallgat – ez nála bevett,

Lorenzo kérdezi: „Rólam lesz fejezet?”

Lecsukom a laptopot: „Na, kész, elég!”

Verona visszaszól: „Csak egy oldalt még!”

„A vér hallgat” – legalább a cím szerint,

de nálam éjjel senki sem hallgat megint.

Beatrice tudja, de nem mondja ki,

Lorenzo meg kérdi: „Mit titkol ez a nő itt?”

Marco járkál, Lucia magyaráz,

mindenki rendező, mindenki dirigál.

Én vagyok az író – legalább papíron,

de hajnal felé már ebben sem vagyok biztos.

Verona nem alszik, hajnali négy,

könyvem szereplői vitáznak még.

Marco azt mondja: „Ezt írd át nekem!”

Lucia rávágja: „Ne dönts helyettem!”

Beatrice hallgat – ez nála bevett,

Lorenzo kérdezi: „Rólam lesz fejezet?”

Lecsukom a laptopot: „Na, kész, elég!”

Verona visszaszól: „Csak egy oldalt még!”

Kávé kihűlt, hajnal közeleg,

négy szereplőm körülöttem szövegel.

„Egyetlen jelenet!” – mondom nekik én.

Marco csak mosolyog: „Majd meglátjuk a végén.”

Verona nem alszik, már hajnali öt,

a történet mellém az ágyba költözött.

Lecsukom a laptopot, most tényleg elég,

de valaki suttog: „Csak egy oldalt még…”