A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.
– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!
Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.
– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?
– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.
– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.
Lia szeme elkerekedett.
– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!
Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.
Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:
– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.
– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.
