Mira másnap reggel sokáig állt a műterem ajtajában, mielőtt belépett volna.
A napfény már elérte az állványt, és végighúzódott a tegnap este félbehagyott festményen. A vászon nagy része még üres volt, csupán néhány halvány szín és az a különös vörös vonal törte meg a világos felületet, amelyet Mira minden előzetes szándék nélkül húzott rá.
Este még egyszerű ecsetvonásnak látta.
Most azonban valami mást érzett benne.
András két csésze kávéval érkezett mögé.
– Megint a vörös vonalat nézed?
Mira átvette tőle az egyik csészét.
– Egész éjjel azon gondolkodtam, miért festettem oda.
– Találtál rá magyarázatot?
– Nem. Éppen ez zavar.
András közelebb hajolt a vászonhoz.
– Talán egyszerűen tetszett a szín.
Mira elmosolyodott.
– Egy festő ritkán választ véletlenül színt.
– Akkor úgy látom, neked kell megfejtened a saját festményedet.
Mira letette a kávét, majd közelebb lépett az állványhoz. A vörös festék megszáradt, mégis különösen fénylett. Ahogy felemelte a kezét, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha nem festéket látna, hanem finom szövésű anyagot.
Ujjbegyével hozzáért.
A vászon helyett érdes gyapjút érzett.
A következő lélegzetvételnél eltűnt körülötte a műterem.
Forró levegő érte az arcát, és azonnal megérezte a port, az olívaolajat, a füstöt és a közelben száradó hal erős szagát. A keskeny utcát alacsony kőházak szegélyezték, a járókelők világos len- és gyapjúruhát viseltek, a távolból pedig egy zsúfolt tér hangjai szűrődtek felé.
Mira lenézett magára.
Hosszú, egyszerű ruhát viselt, bal vállán pedig bíborvörös kendő feküdt.
Abban a pillanatban a neve is visszatért hozzá.
Tamar.
Nem kívülről figyelte ezt a nőt. Ő volt Tamar, miközben valahol mélyen Mira tudatossága is jelen maradt benne.
– Tamar!
A hang hallatán megfordult.
Natan sietett felé. Arcát barnára fogta a nap, sötét hajába beleült az út pora, tekintetében pedig olyan ismerős nyugtalanság ült, amelyet Mira már az első pillanatban otthonosnak érzett.
– Már mindenütt kerestelek – mondta Natan. – Egy gyermek rosszul lett a téren, és Jesua is odament hozzá.
Tamar szíve nagyot dobbant.
– Akkor menjünk.
A térre érve már sokan álltak a földön fekvő fiú körül. Az anyja térdre ereszkedve tartotta a gyermek fejét, miközben kétségbeesetten próbálta levegőhöz juttatni.
Jesua mellette térdelt.
Tamar először azon lepődött meg, mennyire egyszerű embernek látszik.
Világos ruhájának szegélyét belepte a por, saruja kopott volt, homlokán verejték csillogott. Nem volt körülötte semmiféle pompa, és külsőleg semmi nem árulta el, hogy egyre többen kelnek útra azért, hogy találkozhassanak vele.
Aztán a gyermek mellkasára tette a kezét.
Tamar meglátta a fényt.
Nem az égből ereszkedett alá.
Jesuából áradt.
Lágy, aranyló ragyogás jelent meg körülötte, amely lassan tiszta, fehéres fénnyé erősödött.
Tamar már korábban is érzékelt valamit Jesua körül, de ilyen világosan még soha nem látta.
Jesua az anyára nézett.
– Próbálj lassabban lélegezni. A félelmed most téged is szorít, pedig a fiadnak szüksége van arra, hogy itt maradj mellette.
– Nem tudok megnyugodni – zokogta az asszony.
– Nem is azt kérem, hogy ne félj. Csak lélegezz, és maradj vele.
Jesua visszafordult a gyermekhez.
Nem látszott rajta erőlködés. Nem küzdött valamivel, amit le kellett győznie, hanem olyan mély figyelemmel fordult a fiú felé, mintha abban a pillanatban senki más nem létezne körülötte.
A fény megerősödött.
Tamar szeretetet érzett benne, de nem azt a szeretetet, amely sajnálatból születik. Olyan tiszta elfogadás volt, amelyben a gyermek nem betegként, hanem teljes emberként létezett.
A fiú teste megremegett.
A következő pillanatban levegőt vett.
Az anyja felsikoltott, majd magához szorította. A gyermek köhögni kezdett, és néhány másodperc múlva kinyitotta a szemét.
– Szomjas vagyok – mondta rekedten.
Jesua arcán mosoly jelent meg.
– Akkor először adjunk neked vizet, mielőtt mindenki azon kezd töprengeni, milyen csoda történt veled.
A körülöttük állók közül többen felnevettek, mások sírtak.
Az anya Jesua felé fordult.
– Meggyógyítottad a fiamat.
Jesua néhány pillanatig a gyermeket figyelte.
– Ott voltam mellette, amikor a teste ismét az élet felé fordult.
Az asszony meg akarta fogni a kezét, Jesua azonban gyengéden visszaterelte a fiúhoz.
– Most neki van szüksége rád.
Amikor felállt, Natan odanyújtotta neki a kulacsát.
Jesua hosszasan ivott.
– Egyre többen gondolják rólad, hogy nem is vagy közülünk való – jegyezte meg Natan.
Jesua megtörölte a száját.
– Akkor bizonyára még nem láttak ilyen szomjasnak.
Natan elmosolyodott.
Tamar azonban nem nevetett.
Jesua észrevette.
– Mit láttál?
– A fényt, amely belőled áradt.
Jesua néhány pillanatig csendben nézte.
– És mit éreztél közben?
– Szeretetet.
– Akkor arra emlékezz, amit éreztél. Ne a fényt próbáld megfejteni.
Tamar közelebb lépett.
– Te gyógyítottad meg?
Jesua tekintete ismét a fiúra siklott.
– Nem akarok olyan Istent mutatni nektek, aki csak rajtam keresztül érhető el. Ha ezt tenném, újra kívül keresnétek azt, ami soha nem volt távol tőletek.
– Akkor hová akarsz vezetni bennünket?
Jesua a mellkasára tette a kezét.
– Önmagatokhoz szeretnélek visszavezetni benneteket.
A mondat mélyen megérintette Tamart.
Jesua már indult volna, amikor egy kisfiú útját állta, és büszkén felmutatott neki egy lapos követ, amelyet a porban talált.
Jesua lehajolt hozzá.
Tamar figyelte őket.
Az a férfi, akiből néhány perccel korábban fény áradt, most ugyanolyan figyelemmel nézte a gyermek jelentéktelen kis kövét, mintha valódi kincset tartana a kezében.
Tamar akkor értette meg először, hogy Jesua különlegessége talán nem csupán abban rejlik, hogy képes rendkívüli dolgokra, hanem abban is, hogy számára semmi élő nem jelentéktelen.
A tér képe lassan elmosódott.
Mira arra eszmélt, hogy András fogja a vállát.
– Jól vagy?
Mira mélyet lélegzett, majd körülnézett a műteremben.
– Igen. Csak nagyon messze jártam.
Lenézett a kezére.
A mutatóujján egy hajszálvékony vörös szál feküdt.
András is meglátta.
– Ez honnan került oda?
Mira nem válaszolt.
A vászonra nézett.
A vörös vonal már nem festéknek látszott.
Most már tudta, hogy valaha egy kendő volt.
