A budai vár fölött a hajnal első sugarai aranyba vonták a tornyokat. Az őrség csendben váltotta egymást, mikor egy holló rikoltása hasította ketté a levegőt. A madár fekete szárnya a királyi palota fölött körözött, mintha maga az Ég küldte volna üzenetét.
– Látod, öcsém – fordult Mátyás az ifjú apródhoz –, nem véletlen, hogy hollót hordok címeremben. Ez a madár mindig megmutatja, hol az igazság.
– Felség – hajolt meg a fiú –, az emberek azt mondják, különös erőd van: ahol megjelensz, a szegény ember fellélegzik, a hatalmaskodó pedig megremeg.
Mátyás elmosolyodott. Szemeiben szelíd fény csillant, ám hangja komollyá vált:
– Nem varázserő ez, hanem a törvény szeretete. De igaz, a nép gyakran legendát sző körém. Egyszer majd úgy emlegetnek, mint aki álruhában járta az országot.
– És igaz lesz ez, uram? – kérdezte kíváncsian az apród.
– Talán – kacsintott a király. – Hiszen néha könnyebb megismerni az igazságot egyszerű vándorként, mint aranytrónról.
A holló ismét leszállt a vár fokára. Szárnyait kitárta, mintha pecsétet ütne a szavakra. A palota kövei ekkor mintha felizzottak volna a felkelő Nap fényében.
A legenda úgy tartja, azon a hajnalon maga az Ég fogadta el Mátyást az igazság királyának. És bár évszázadok múltán alakja mesévé vált, az emberek ma is úgy beszélnek róla, mintha csak tegnap látták volna végiglovagolni az utcán, hollóval a válla fölött.
