Az emberi életet kezdettől fogva egy ősi, láthatatlan rend kíséri, amely ott lüktet a születés első felsírásában.Ott dobban a mellkas mélyén az első lélegzetvételnél, ott halad velünk az évek során, és ott csendesül el a halál végső pillanatában. Az egész földi lét egyetlen nagy, titkos áramlás, mely mióta ember él a földön, újra és újra végigvonul minden sorson.
Már a kezdet is ritmus. Egy anya teste hónapokon át hordozza a növekvő életet, szív a szív mellett ver, vér áramlik, sejtek osztódnak, nappalok és éjszakák váltják egymást, odakint évszakok fordulnak, bent pedig csöndes, szent rendben készülődik valaki az érkezésre. Aztán eljön a pillanat, amikor egy gyermek felsír, és ezzel belép abba a végtelen láncolatba, amelyhez előtte megszámlálhatatlan ember tartozott már, s amely utána is tovább folytatódik majd, mert a világ ősidők óta így lélegzik, így ring, így halad előre az időben.
Ez az ütem ott él a szívverésben, amely fáradhatatlan hűséggel ismétli önmagát, ott él a lélegzet emelkedésében és süllyedésében, a lépések visszatérő zajában, az alvás és az ébredés váltakozásában, a munkával telt nappalok és az emlékekkel teli esték rendjében. Sőt ott él a kimondott szóban is, mert minden emberi hang mögött ott húzódik valami, amely összeköti a testet a lélekkel, az időt a sorssal, az egyént a mindenséggel. Az ember sokáig úgy él benne, hogy észre sem veszi, mert fiatalon természetesnek tűnik minden dobbanás, minden reggel, minden újuló tavasz, minden visszatérő mozdulat, mintha az élet bősége kimeríthetetlen volna, mintha a perceknek soha semmi súlya sem lehetne.
Gyermekkorban ez a belső mozgás puha és derűs, akár egy ringatás. Egy kisgyermek futása, nevetése, sírása, elcsendesedése még közel áll a természet rendjéhez, hiszen benne él a bizalom, hogy a nap másnap is felkel, hogy az anya karja újra köré fonódik, hogy az este után reggel érkezik, és a fény mindig visszatér. Később azonban komolyabb hangot kap ez a lüktetés. A felnőtté válás éveiben már erősebben ver a szív a várakozástól, a szerelemtől, a csalódástól, a munkától, a felelősségtől, és az ember lassan megérti, hogy az élet visszatérő rendje vigasztaló ismétlődésnél sokkal több: sodrás is, amely visz, formál, emel, olykor megtör, majd újra talpra állít.
Vannak időszakok, amikor ez az áramlás felgyorsul. A napok egymásba torlódnak, a gondok sűrűsödnek, a szív nyugtalanabbul ver, az ember kapkodva próbál helytállni, és úgy érzi, mintha saját élete ütemét is elveszítené a zajban. Reggel indul, este fáradtan roskad le, közben dolgozik, szeret, küzd, gyászol, vár, épít, veszít, újrakezd, és sokszor csak jóval később döbben rá, hogy mindez együtt alkotta azt a komoly zenét, amely az ő sorsát jelentette. Máskor lelassul minden. Egy kórházi folyosón ülve, egy ravatal mellett állva, egy idős kéz remegését nézve, egy utolsó pillantás súlyát hordozva az ember hirtelen meghallja azt is, amit addig eltakart előle a sietség: a csendnek is megvan a maga rendje, a búcsúnak is, a könnyeknek is, a megőrzött szeretetnek is.
Az emberi lét legmélyebb igazsága talán éppen abban rejlik, hogy a születés és a halál között minden mozdulat ennek a nagy rendnek a része. Egy anya ringató keze, egy apa hallgatag helytállása, egy szerelmes szív izgalma, egy munkában elfáradt test sóhaja, egy gyászoló ember némasága, egy öreg tekintet, amely már többet őriz, mint amennyit kimond – mind ugyanahhoz az ősi törvényhez tartozik. Ugyanaz az erő viszi előre a bölcső fölé hajló mozdulatot, amely egyszer majd a koporsó mellé is odaállítja a családtagokat, és ugyanaz az idő tanít meg járni, szeretni, remélni, elengedni, amely végül arra is megtanít, hogyan kell méltósággal elcsendesedni.
A halál sokak szemében törés, pedig inkább lezáró ütem, amely nélkül az élet dallama sem volna teljes. Aki megszületik, már belépett ebbe az ívbe, és ettől válik minden pillanat olyan drágává, mert a percek száma véges, a test ereje múlandó, a találkozások egyszeriek, az ölelések megismételhetetlenek. Ettől kap súlyt egy kimondott mondat, ettől válik felbecsülhetetlenné egy együtt töltött délután, ettől lesz szinte szent egy érintés, egy megbocsátás, egy visszanézés, egy kézszorítás. A mulandóság fájdalma és szépsége ugyanabból a forrásból ered, abból a tudásból, hogy minden, ami él, egyszer véget ér, csakhogy amíg tart, addig valóban ragyoghat.
Ez az ősi rend jóval több, mint ismétlődés. Az emberi sors belső törvénye. Az a láthatatlan erő, amely a bölcsőt összeköti a ravatallal, a gyermek első sírását az öreg utolsó sóhajával, a hajnal derengését az alkony elmélyülő fényével. Az ember egész életében erre a belső ütemre tanul járni, szeretni, szenvedni és várni, miközben talán észre sem veszi, hogy minden örömével és minden veszteségével együtt egy hatalmas, ősidők óta zengő rend része.
Mióta ember él a földön, ez a lüktetés halad tovább nemzedékről nemzedékre. Anyák adják át gyermekeiknek a ringatás mozdulatában, apák a munkájuk hallgatag fegyelmében, öregek a tekintetük mély csöndjében, szerelmesek a szívük nyugtalan dobbanásaiban, gyászolók a könnyeik súlyos csendjében. Ebből szövődik az emberiség közös története, amelyben minden élet egyszeri, mégis ismerős, mert ugyanabból a nagy áramlásból születik, ugyanabba a végső csöndbe hajlik vissza.
Talán ez ad valódi méltóságot a létezésnek. Hogy az ember, bármilyen törékeny is, bármilyen rövid ideig időzik is a földön, része lehet valami nála sokkal nagyobbnak, ősibbeknek, mélyebbeknek. Része lehet annak az ősi rendnek, amely a születésben felhangzik, az évek során kiteljesedik, a szenvedésen és az örömön át végigkísér, majd a halál csöndjében elpihen. Ami utána marad, az több puszta emléknél: egy hang, egy mozdulat, egy szeretet, egy élet belső dallama, amely még sokáig ott rezeg azokban, akik tovább viszik.
Az ember tehát nem csupán megszületik és meghal. Az ember végiglükteti az időt. Ez ad súlyt az útjának, ez emeli fel a mulandóság fölé, és ez kapcsolja össze mindazokkal, akik előtte éltek, vele élnek, és utána érkeznek majd erre a földre. A születés és a halál között így rajzolódik ki mindaz, ami igazán fontos: a szív dobbanása, a lélek kitartása, a szeretet ereje, az idő méltósága, az élet komoly, megrendítő, gyönyörű rendje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése