Merre mész?

Hallgatok. Bennem zúg az idő,

finom rezdülés, mely mindent átsző.

Nem szavak, nem hangok,

csupán pulzáló, tiszta dallamok.

Lüktet a fény, mint rejtett patak,

szívemben távoli harangok szólnak.

Emlékek fodra hullámot vet,

múlt és jelen titokban összeér.

Hív egy forrás, bennem él,

minden kezdet hozzá ér.

Csöndje szól, mint ősi hárfa,

világot nyit meg, titkait feltárva.

Szívem üteme őriz régit,

hol időkapu csillaga fénylik.

Kérdezi bennem: Merre mész?

Saját zenédhez vajon hívást érzel még?

És válaszolok – nem szavakkal,

csak érzéssel, mely túlcsordul a szavakon.

Hiszen a szív hangja túlmutat mindenen,

kapu, hol a lélek kiteljesedhet.

Lélegző csönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lélegző csönd,

egy tó tükrén pihen a hajnal,

árva nád rezdül, s a szél

csak nekem dúdol,

s hallgatom az

ártatlan balladát.

Magányom, mint jégbirodalom,

tiszta, áttetsző, de hideg –

minden odabent zeng,

mintha az égi dallamok bennem életre kelnének.

Magányom – egyszerre üres és teljes,

mint csillagfényes égbolt.

Egy csillag én vagyok, a csend,

és mindenhol ott vagyok,

mindennel egybe olvadok.