A harmadik vizsgálat után néhány napig csend volt körülöttük. A kutatóintézet nem jelentkezett újabb teszttel, András pedig látványosan élvezte, hogy a házban egyelőre senki sem akarja elektródákkal felszerelni.
Mira egyik reggel a teraszon találta, amint kényelmesen hátradőlve kávézott, miközben a telefonját olyan távol tartotta magától, mintha legalábbis veszélyes műszerré változott volna.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Élvezem, hogy ma még senki sem akar megmérni.
Mira leült mellé.
– Még csak fél kilenc van.
– Pontosan ezért mondtam, hogy ma még.
Mira elnevette magát, majd a saját telefonjáért nyúlt, amely néhány másodperccel később rezegni kezdett az asztalon.
– Látod? – mondta András. – Megéreztem.
– A te modelledet már kikapcsolták.
– Akkor fejlődöm.
Mira mosolyogva nyitotta meg az üzenetet, de néhány pillanat múlva eltűnt az arcáról a derű.
Egy régi ismerőse küldött neki egy videót, alatta mindössze ennyi állt:
„Ez tényleg te vagy?”
Mira elindította a felvételt.
A képernyőn saját magát látta.
Ugyanaz az arc, ugyanaz a haj, ugyanazok a mozdulatok. A hang is az övé volt, még azok az apró hangsúlyváltások is visszatértek benne, amelyekről korábban soha nem gondolta volna, hogy felismerhetők és lemásolhatók.
A felvételen Mira egy technológiai konferencián beszélt, és teljes bizonyossággal állította, hogy az emberi tudatosság rövid időn belül átvihető lesz digitális rendszerekbe, ezért a fizikai test elveszíti korábbi jelentőségét.
Mira végignézte.
Aztán még egyszer.
András közben közelebb húzta a székét.
– Ezt mikor mondtad?
Mira lassan felé fordult.
– Soha.
András arca megváltozott.
Elvette a telefont, visszatekerte a felvételt, majd újra megnézte az első fél percet.
– Ez tényleg te vagy.
Mira felvonta a szemöldökét.
– Köszönöm szépen.
– Úgy értem, ha valaki elküldené nekem anélkül, hogy ismerném az előzményeket, első pillantásra elhinném.
Mira visszavette a készüléket.
– Én is majdnem elhittem.
– Akkor valóban ijesztően jól sikerült.
Mira ránézett.
– Tudod, mi bosszant benne leginkább?
– Hogy ellopták az arcodat?
– Az is.
– A hangodat?
– Az is.
– Akkor mi?
Mira újra elindította a videót, néhány másodpercig figyelte saját mesterséges változatát, majd sértődött arccal megállította.
– Hogy egészen jól sikerült.
Andrásból olyan hirtelen tört ki a nevetés, hogy majdnem félrenyelte a kávét. Mira néhány pillanatig próbált komoly maradni, végül azonban ő is elnevette magát.
– Különben is – tette hozzá András –, a mesterséges változatod túl nyugodtan beszél.
– Tessék?
– Te a harmadik mondatnál már gesztikulálnál.
– Én nem gesztikulálok ennyit.
András csak ránézett.
Mira felemelte a kezét, hogy tiltakozzon, majd félúton megállította.
– Egyetlen szót se szólj.
– Eszem ágában sem volt.
A nevetés után azonban visszatért a komolyság.
A videó néhány óra alatt több helyre is eljutott. Valaki megosztotta, mások továbbküldték, és hamarosan megjelentek az első kommentárok is. Egyesek hamisítványnak nevezték, mások felháborodva idéztek belőle, néhányan pedig hosszú vitát kezdtek arról, vajon tényleg lehetséges-e az emberi tudatosságot gépekbe helyezni.
Mira sokáig nézte a képernyőt, aztán egyszerűen lezárta.
– Nem olvasod tovább? – kérdezte András.
– Ennyiből már értem, mi történik.
– És mit akarsz csinálni?
– Először is kideríteni, honnan indult.
– Utána?
Mira vállat vont.
– Majd meglátom.
András néhány másodpercig figyelte.
– Régen már három helyre írtál volna cáfolatot.
– Valószínűleg.
– Most pedig itt ülsz.
– Attól még bosszant.
– Látom.
Mira elmosolyodott.
– Az, hogy érzem a dühöt, még nem jelenti azt, hogy át kell adnom neki a napomat.
András bólintott.
– Ezt szeretem benned.
– Csak ezt?
– Most erről beszélünk.
Mira oldalba bökte.
A videó eredetét végül a kutatóintézet technikai csoportja találta meg. Egy kísérleti médiaprojekt részeként hozták létre, amely azt vizsgálta, milyen gyorsan terjednek hitelesnek tűnő mesterséges felvételek, és mennyi idő alatt ismerik fel az emberek, hogy amit látnak, soha nem történt meg.
Mira arca azért került bele, mert a kutatási program résztvevőjeként több órányi videó- és hangfelvétel állt rendelkezésre róla.
A helyzet azonban túl gyorsan kicsúszott az eredeti kísérlet keretei közül.
A felvétel elterjedt.
Az intézet kénytelen volt nyilvánosan közölni, hogy mesterségesen létrehozott anyagról van szó.
A vita ettől csak nagyobb lett.
Néhány nappal később nyilvános beszélgetést szerveztek a digitális személyiségekről, a mesterségesen előállított képekről és hangokról, valamint arról, hogy miként változik meg a bizalom egy olyan korban, amikor egyre nehezebb első pillantásra eldönteni, mi valódi.
Mira és András is meghívást kapott.
– Megyünk? – kérdezte Mira.
András elgondolkodva nézte a meghívót.
– Ha megígéred, hogy nem készítenek belőlem is egy olyan videót, amelyben kijelentem, hogy szeretek korán kelni.
Mira felnevetett.
– Az még a legfejlettebb rendszernek is hiteltelen lenne.
– Akkor menjünk.
A rendezvény jóval nagyobb érdeklődést kapott, mint amire a szervezők számítottak. A terem megtelt, az előadásokat pedig több ezren követték online.
A kutatás vezetője néhány rövid bevezető után két videót mutatott a közönségnek.
Az egyik valódi volt.
A másik mesterséges.
Szavazni kellett.
A terem közel fele tévedett.
A következő két felvételnél még többen.
Egy hangfelvételnél pedig szinte mindenki rosszul választott.
A kezdeti nevetgélés lassan elmaradt.
Az emberek egyre bizonytalanabbul emelték fel a kezüket, és néhányan már egyáltalán nem akartak válaszolni.
A kutató végül Mira hamis videójából játszott le egy rövid részletet, majd mellé tett egy valódi felvételt.
Még azok közül is többen hibáztak, akik tudták, hogy az egyik mesterséges.
Mira a színpad szélén ülve Andráshoz hajolt.
– A hamis változatomnak jobb a tartása.
András végigmérte.
– Én ezt nem mertem mondani.
Mira megpróbálta visszatartani a nevetést.
A beszélgetés később megnyílt a közönség előtt.
Az első kérdések technikaiak voltak.
Hogyan lehet felismerni a hamis videókat?
Létezhet-e megbízható digitális hitelesítés?
Miként védekezhet valaki, ha a saját arcával vagy hangjával készítenek felvételt?
Aztán felállt egy középkorú nő.
– Engem valami más érdekel – mondta. – Ha már a szememnek és a fülemnek sem hihetek, akkor honnan fogom tudni, mi igaz?
A teremben csend lett.
A kutató a mikrofonjához hajolt, de Mira finoman felemelte a kezét.
– Megkérdezhetek valamit?
A nő bólintott.
– Eddig honnan tudta?
A nő meglepődött.
– Hogy érti?
– Mielőtt ilyen jó hamisítványok léteztek volna, hogyan döntötte el, hogy egy hír, egy ember vagy egy állítás igaz?
A nő gondolkodni kezdett.
– Megbíztam bizonyos forrásokban.
Valaki hátulról megszólalt.
– Én annak hiszek, amit több helyen is megerősítenek.
Egy másik férfi felemelte a kezét.
– Én annak, akit személyesen ismerek.
A terem lassan beszélgetni kezdett.
Egy fiatal fiú néhány sorral hátrébb sokáig hallgatott, aztán ő is mikrofont kért.
– Szerintem legtöbbször annak hiszünk, ami eleve azt mondja, amit gondolunk.
A mondat után különös csend ereszkedett a teremre.
Mira oldalra nézett Andrásra.
Ő is rá.
Egyikük sem szólt.
Nem kellett.
A kutatás vezetője törte meg végül a csendet.
– Talán ez a technológia egyik legkényelmetlenebb következménye.
Sokkal pontosabban kell majd megvizsgálnunk azt is, miért akarunk elhinni valamit.
András ekkor előrehajolt.
– Talán nem csak a technológiának kell pontosabbá válnia.
Többen felé fordultak.
– Mire gondol? – kérdezte a moderátor.
András egy pillanatig kereste a megfelelő szavakat.
– Arra, hogy az ember eddig is tévedett, hitt hamis dolgokban, félreértett másokat, és gyakran a saját félelmein vagy vágyain keresztül nézte a világot. Most csupán sokkal jobb eszközeink lettek ahhoz, hogy mindezt felnagyítsuk.
– Akkor ön szerint ez jó?
András elmosolyodott.
– Szerintem az új dolgok önmagukban ritkán jók vagy rosszak. Sokkal inkább attól függ, mi mit kezdünk velük.
Mira ránézett.
Pontosan értette, mire gondol.
A teremben még hosszú ideig folytatódott a beszélgetés, de egyikük sem próbált tanítani senkit. Ha kérdezték őket, válaszoltak, ha más beszélt, meghallgatták. Mira többször azt is kimondta, hogy valamire egyszerűen nincs válasza.
Ez néhány embert jobban meglepett, mint bármelyik gondolata.
Hazafelé lassan sétáltak.
Az este kellemes volt, az utcák még tele voltak emberekkel, a kirakatok fényében pedig néhány pillanatra minden ugyanolyan hétköznapinak látszott, mint évekkel korábban.
Mira egy ideig hallgatott.
– Te honnan tudod, hogy valami igaz?
András oldalra nézett.
– Mindig nem tudom.
Mira felvonta a szemöldökét.
– Ez most kifejezetten megnyugtató válasz volt.
– Köszönöm.
– Komolyan kérdeztem.
– Én is komolyan válaszoltam.
Néhány lépés után folytatta.
– Azt viszont egyre könnyebben észreveszem, amikor valamit azért akarok igaznak hinni, mert megfelel annak, amit már gondolok, vagy mert kényelmesebb lenne, ha igaz volna.
Mira bólintott.
– Ezt én is érzem.
– Már megint.
– Most te mondtad.
András nevetett.
Mira belekarolt.
– Furcsa ez az egész. Régen azt gondoltam volna, hogy minél tudatosabb leszek, annál biztosabban fogom tudni, mi az igazság.
– És most?
– Most egyre kevésbé zavar, ha valamit még nem tudok.
András megszorította a karját.
– Talán azért, mert már nem attól függ, hogy rendben vagy-e.
Mira ránézett.
Ezúttal nem válaszolt azonnal.
Aztán elmosolyodott.
– Ezért szeretlek.
András komoly arcot vágott.
– Csak ezért?
Mira nevetve meglökte.
– Ma mindketten nagyon igényeljük a megerősítést.
– Biztosan a kutatás mellékhatása.
Már majdnem hazaértek, amikor Mira telefonja megszólalt.
A kutatás vezetője hívta.
Mira kihangosította.
– Remélem, nem készült újabb videó rólam.
A férfi hangja ezúttal szokatlanul komoly volt.
– Most egészen más miatt keresem önöket.
Mira és András összenézett.
– Mi történt?
– Újra lefuttattuk az önök modelljeit a legutóbbi mérésekkel. Valami olyasmit találtunk, amire egyikünk sem számított.
András közelebb hajolt a telefonhoz.
– Már kezdek félni megkérdezni.
– A rendszer egyre kevésbé képes pontosan előre jelezni önöket, ezért elkezdett valószínű válaszokat létrehozni a hiányzó részek kitöltésére.
Mira megtorpant.
– Vagyis?
– Olyan válaszokat generál önök helyett, amelyeket egyikük sem adott.
András szemöldöke felszaladt.
– Akkor most már helyettünk is él?
– Éppen ez az érdekes. A rendszer a rendelkezésére álló adatokból próbálja kitölteni azt, amit nem tud előre jelezni, és közben olyan új változatokat hoz létre önökről, amelyek soha nem léteztek.
Mira néhány másodpercig hallgatott.
– És mit szeretne tőlünk?
A férfi hangja halkabb lett.
– Azt hiszem, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol már nem az a legfontosabb kérdés, mit tud róluk a gép.
– Hanem?
– Az, hogy mit kezd azzal, amit nem tud.
A hívás véget ért.
Mira lassan leengedte a telefont.
András egy darabig az elsötétült kijelzőt nézte, aztán Mira felé fordult.
– Van egy rossz hírem.
– Hallgatlak.
– Ha a gép elkezd helyettem új Andrásokat gyártani, szeretném előre leszögezni, hogy egyikért sem vállalok felelősséget.
Mira olyan hangosan felnevetett, hogy két előttük sétáló ember is hátrafordult.
András megfogta Mira kezét.
Nevetve mentek tovább, miközben mindketten tudták, hogy másnap visszatérnek az intézetbe.
Ezúttal azonban már egészen más kérdés várta őket.
A rendszer addig Mira és András múltjából, döntéseiből és ismert mintáiból próbálta kiszámítani a következő lépéseiket. Most azonban ott is válaszokat kezdett létrehozni, ahol már nem állt rendelkezésére elegendő adat.
De vajon csak a hiányzó részeket töltötte ki egyre kifinomultabb következtetésekkel, vagy valami olyan történt benne, amire a kutatók sem készültek fel?
Mira egy pillanatra visszanézett a telefonjára.
A kérdés, amely addig szinte elképzelhetetlennek tűnt, most először komolyan megfogalmazódott benne:
Vajon egy gép képes lehet egyszer valóban önálló tudatosságra ébredni?
