Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

Csendes Kérdések

 

Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?

Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?

Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,

Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,

Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.

Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,

Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;

Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!

Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.

Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;

Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.

Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;

Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,

Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.