szennytől terhes, súlyos múlt,
zsebeiben elfojtott szavak,
varrásain fájó, halk indulat.
Valaha melegített talán,
de most csak szorított,
minden gombja emlék lett –
rájuk már nincs szükségem.
Először csak néztem, némán,
ahogy ott lóg – árván, mozdulatlanul,
mint egy üres báb, kiégett álom,
mit az idő sem akar tovább hurcolni.
A por benne rég leülepedett,
akár bennem a régi sérelmek,
de most már lépek, kabát nélkül,
és lélegzem – először szabadon.
Már nézegetem az új kabátot,
új lehetőségeket, a boldog jelent.
Színét még nem tudom – de érzem:
könnyű lesz, tiszta, és rám szabott.
