Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.
Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,
S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.
Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,
És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.
Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,
Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.
Az adás nem mindig kézzel fogható,
Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”
De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,
S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni
a legszebb örömforrás.
Mégis azt mondom: adj!
Akkor is, ha a világ rideg.
Akkor is, ha megbántanak.
Mert az adás – gyógyít. Téged is.
Mosolyogj a fáradt arcokra,
Simíts végig a lélek repedésein.
Lehet, hogy csak egy perc az egész…
De valakinek egy életre szóló remény.
Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.
Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.
Ez a világ talán kemény, durva –
De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal
Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.
