Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.