Örökre szóló

Amikor megszületsz,

nem csupán a fény érint meg először,

hanem valami mélyebb,

valami, amit csak egy anya érezhet.

Az első pillantásod nyomot hagy,

láthatatlan, de örök.

Az anya szíve ott van minden mozdulatban,

a kezedet tartja,

mielőtt még te magad tudnád,

hogyan szoríts vissza.

Minden lélegzeted az övéből születik,

ahogyan az életed is.

Gyermekként nem érted még,

hogy a szeretet csendben is beszél,

hogy az éjszakák éberek voltak,

mikor te álmodtál.

Nem látod, hogy minden mosoly mögött

egy áldozat rejtőzik,

minden /jól vagyok/ mögött

valami, amit sosem mond ki.

Ahogy nősz,

a távolság nem választ el,

csak kinyújtja a szálat,

ami köztetek feszül.

Látod, hogy a keze öregszik,

de az érintése nem változik.

Hogy a hangja halkul,

de a szeretet ugyanúgy szól.

Ez nem csak egy kapcsolat.

Ez az élet gyökere,

a Föld, ahonnan indulunk,

és ahová egyszer visszatérünk.

Egy anya és gyermeke között nincs vég.

Csak egy folyó,

ami mindig a tengerhez ér.

És amikor már nem lesz,

mégis ott lesz.

Egy szívdobbanásban, egy emlékben,

örökre a szívben.

Ez a szeretet.

Örökre szóló.

Egy Virág Élete

A nap első fényei lágyan simítottak végig a tájon. Egy domb tetején álltam, a sűrű fű között, egy gyönyörű, aranysárga virágként. Szirmaim reggelre kinyíltak, még harmatosak voltak, mintha a fény felébresztett volna. A levegő friss volt, tele a Föld és a virágok illatával, ami körülölelt, és úgy éreztem, mintha az egész világot a tavasz varázsa járta volna át.

Egyszer csak léptek hangját hallottam, és egy férfi tűnt fel a réten. Magas volt, kék szemei a távoli égbolt minden árnyalatát visszatükrözték, mintha magában hordozná a természet csendes titkait. Ahogy közelebb ért, egy titkos, belső csend telepedett ránk. A szél lágyan simogatta a haját, és a nap fénye úgy ölelte körbe, mintha ő maga is a táj része lenne. Keze, mint egy gyengéd érintés, megérintette a szirmaimat, és éreztem, hogy valami különleges történik.

– Olyan szép vagy! – mondta, és a hangjában csodálat csendült. – Hazavigyelek? Leszakítsalak?

A kérdésben finom vágyakozás rejlett, de nem fájdalmas, inkább a szépség tiszta csodálata. Ujjai lágyan végigsimították a szirmaimat, mintha a harmat cseppjei közt keresnének valami titkot, amely csak az övé lehet. Illatom felerősödött, tele friss tavaszi fű, eső és a Föld melegével. Arcán elismerő mosoly jelent meg, mintha csak most értette volna meg, milyen csodálatos az élet minden apró része.

– Ha leszakítasz, nem halok meg. – szólaltam meg halkan, miközben ránéztem. – Az, amit adunk, örökre velünk marad. A varázsom itt hagyja nyomát, és a közösen megélt pillanatok időtlen emlékké válnak.

A férfi szemeiben megértés csillant, és elmosolyodott. Szavai lágyabbá váltak.

– Olyan szép vagy, és igazad van – mondta csendesen, miközben tovább simította a szirmaimat. – Az, amit adsz, örökre megmarad. És ha velem maradsz, adsz nekem. De ha itt maradsz, mások is gyönyörködhetnek benned.

A szél gyengéden megcirógatta a szirmaimat, mintha a pillanatot akarta volna megpecsételni. Éreztem, hogy valami varázslatos történik közöttünk. Az érintése nemcsak a virágomat, hanem az egész lényemet megérintette. Miért ne lehetnénk mindannyian olyanok, mint a virágok? Miért ne adhatnánk szépséget és örömet egymásnak a magunk módján?

– Mi együtt éljük meg a szépséget, és mindig újra megújulunk. Hiszen a virágok nemcsak egyszer léteznek. Az öröm, amit megosztunk csodálatos, minden nap egy újjászületés – mondta.

És akkor megértettük: az, amit egymásnak adunk, nem múlik el. Nem számít, hogy egy virág a földön marad-e, vagy elviszik, mert a szépség, a pillanatok örökkévaló. Az öröm pillanatai amelyeket megosztunk, a legfontosabbak.

Ahogy ott álltunk, a nap fényei táncoltak körülöttünk. Éreztem, hogy nem veszítek el semmit, mert az, amit adok, örökre megmarad.

Gyógyító zene és tánc

Ahogy a hold ragyogó fénye ezüstösen tükröződött a folyó vízén, egy különös pillanatban, a két híd között, mintha a világ maga is megtorpant volna. A víz felett, a híd két pillére között, nem csupán a lány és a fiú jelentek meg. Az ősi világok varázslatainak szellemei, a tánc és a zene szellemei mind a folyó fölé gyűltek. A híd között, a víz színén, a csillagok ragyogásában, a lány és a fiú mellett megjelentek a különös lények, akiket csak a lélek képes észlelni.

A lány, aki minden mozdulatával a víz felett táncolt, mintha maga lett volna a fény, és vele egyesült a szél, a víz és az éjjeli csillagok. A fiú mellett, aki hegedűjét tartotta kezében, a levegő zsongott a zene varázslatos vibrálásaitól. Keze olyan könnyedén mozdult, mintha a hangok természetesen jöttek volna belőle, mintha maga a levegő hozta volna őket a földre.

Ahogy a fiú húzta a vonót, minden egyes hang, amit megpendített, olyan hatással volt a világra, amit senki sem várt. Az első akkordok mély, rezgő hangja áthatolt a földön, és a sziklák szíve megdobbant. A repedések, amelyek évezredek óta vágódtak a föld belsejébe, lassan, szinte észrevétlenül begyógyultak. A zene varázsa mintha egy új életet hozott volna, és a sziklák, amik mindig is az időt és a múltat őrizték, most végre elengedhették a fájdalmat.

A lány tánca még ennél is nagyobb csodát hozott. Ahogy minden egyes lépése a víz felett elszántan suhogott, úgy a földet is életre keltette. A szél, ami korábban tombolt, most halkan megnyugodott, mintha a lány mozdulatai lecsillapították volna. Az erdők lombjai, amik évek óta kiszáradtak, most visszanyerték zöld színüket, és minden egyes fújás egy új levelet hozott. A víz, ami régen élettelen volt, most fényesen csillogott, mint egy titkos tükör, amely tükrözte az új életet.

De ami a legcsodálatosabb volt, hogy a zene nemcsak a természetet, hanem az embereket is gyógyította. A fiú és a lány zenéje minden egyes helyre eljutott, a szívekbe, ahol valaki hallotta. A városok szívében a fájdalom enyhült, a betegágyak mellett a gyógyulás lágy szellője kezdett el terjedni. A magányos szívek melegséget éreztek, és a harag, amely régóta szétválasztotta az embereket, mintha eltűnt volna a levegőből.

A fiú és a lány közötti kapcsolat egyre mélyebbé vált. A fiú hegedűjén játszott dallamok mintha őket is egyre közelebb hozták volna egymáshoz, és nem csupán a világot gyógyították, hanem saját belső világukat is. Minden egyes hang, amit a fiú megszólaltatott, mintha a lány táncának ritmusára reagált volna. A tánc és a zene összhangja nemcsak a természetet, hanem őket is egyesítette. A lány minden mozdulata, minden lépése, mintha a fiú muzsikájára formálódott volna, és a fiú is érezte, hogy a lány tánca erőt ad neki, hogy újabb és újabb akkordokat szólaltasson meg.

A lány tánca és a fiú zenéje nemcsak a külvilágot, hanem őket is egyre inkább összekapcsolta. Amikor a fiú egy-egy mélyebb hangot játszott, a lány mozdulatai lelassultak, hiszen a zene hullámaiban akarta megélni a fiú minden érzését. Ahogy a zene egyre erősebben áramlott közöttük, mindketten rájöttek, hogy a zene nem csupán a világot gyógyítja, hanem őket is összefűzi egy titkos kötelékkel. A lány tekintete, ahogy a fiúra nézett, már nem csupán a zenét, hanem a köztük lévő kapcsolatot is tükrözte.

Ahogy a zene egyre erősebbé vált, mindketten egyre inkább ráébredtek: nemcsak a világot kell gyógyítaniuk, hanem saját magukat is. A zene nemcsak külső változást hozott, hanem belső, érzelmi átalakulást is elindított bennük. A fiú hegedűjének minden hangja, minden rezgése egy-egy érzelmet tükrözött, amit a lány érzett, miközben táncolt. Egy pillanatra mindketten megálltak, és a levegőben ott lógott a felismerés: a zenén keresztül egymást is megtalálták.

A tánc és a hegedű hangjai nemcsak a testet, hanem a lelket is gyógyították. Az emberek, akik eddig nem találták meg a boldogságot, most elkezdték érezni, hogy valami új, valami csodálatos kezdődik. A fiú és a lány zenéje mintha összekapcsolta volna a szíveket, és a Föld minden egyes zugába eljuttatta a szeretetet és a harmónia üzenetét.

Ahogy a hajnal első sugarai rásütöttek a vízre, a fiú és a lány elhalványultak, de a zene nem tűnt el. A folyó tükre tovább őrizte a dallamokat, és mindenhol ott volt. A zene által minden egyes lélek visszanyerte a reményt, és a természet is újra lélegzett.

Szépséges január

                                 

Az ünnepek fénye már messze dereng,

Csillagok álma a hóban pihen.

A természet alszik, a világ megáll,

Fákon a dér ezüstös fénye megáll.

Bent a kandalló melege ölel,

Tűz ropogása lelket felemel.

Meghitt a csend, mint halk szívdobbanás,

Nyugalmat hint az idő – s elmúlás.

Kint cinkepár ül a pihenő ágon,

Tollukra száll a hó, mint könnyű álom.

Madarak röptében élet fakad,

S a tél némasága mindent betakar.

Január csendje, a tél tiszta szava,

Álmokba suttog – megáll minden zaja.

A természet lélegzik, halkan, puhán,

Szépséges január nyugalmat áraszt ránk.

Múlt könnyei

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.

Könnyek hullottak, halkan, némán,

Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,

Örök ködben léteztem,

Még ha fájt, is szerettem,

Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,

Összetört a szívem, mit elragadtak.

Múltam titkai suttogva fájnak,

De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,

A hajnal fényében reményt leltem.

Könnyeim már a múlt, tovatűnt,

S a szívem újra fényre gyúlt.

Álom vagy valóság?

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Csak álom volt, mit életnek hittem?

Ha felébredek, vajon mit érzek szívemben?

Békét, fényt vagy sötét árnyat,

Szebb jövőt, mi mindent áthat?

Reméltem, hogy más világ vár,

Hol nem bánat és fájdalom jár,

De ha ugyanaz köszönt rám,

Mit ér ez a csúf valóság?

Hiszen nem éltem, csak vártam,

Fényt kerestem, homályban jártam.

De most kérlek, mondd meg nékem:

Álom volt csak, vagy valós élet?

Ha álom volt, hát égi fény,

Ha valóság, szomorú tény.

Álmodom tovább, csendben, bátran,

S valóság kél a csodák álmában.

Istennel beszélgettem

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem )

Egy gyönyörű, napsütéses nyári reggelen történt, amikor a kedvenc helyemen ültem, egy hatalmas, öreg fa alatt. Az ágak lágyan hajladoztak a szélben, és a nap aranyló sugarai megpróbáltak áttörni a könnyű, fodrozódó felhőkön. A sugarak játékos színekben táncoltak az égbolton, mintha festő ecsetje simogatta volna az eget. Merengve figyeltem ezt a reggeli csodát, és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Az illata tiszta volt, mint maga az élet. Olyan érzés kerített hatalmába, amelyet nehéz megfogalmazni – nem volt benne sem félelem, sem bánat, de öröm és szeretet sem. Egyszerűen csak volt. Egyfajta szabadságérzet, amely mindentől független.

 Ebben az állapotban ültem ott, a fa törzsének támaszkodva, amikor a föld illata és a fű puha érintése áthatotta lényemet. Behunytam a szememet, és ellazultam, minden gondom szertefoszlott. Végre nem éreztem a belső küzdelmeimet. Hosszú ideje harcoltam önmagammal, de most végre nyugodt voltam.

 Hirtelen valami megváltozott körülöttem.A levegő sűrűbbé vált volna, mégis könnyebb lett volt belélegeznem. A szél megszűnt, de a csend sem volt teljes; halk, alig hallható susogás járta át a teret. Nem tudtam eldönteni, hogy a fa ágai beszélnek-e hozzám, vagy a szél játszik a gondolataimmal.

 Kinyitottam a szemem, és akkor vettem észre, hogy valaki áll a közelemben. Nem hallottam lépteket, és biztos voltam benne, hogy az előbb még senki nem volt itt. Az alak egy ösvényen közeledett, amelyet addig nem is láttam. Lassú, könnyed lépésekkel haladt, mintha minden lépése tökéletesen illeszkedne a természet ritmusába. A levegő megtelt egy ismeretlen illattal, amely egyszerre emlékeztetett a frissen vágott fűre, virágokra és valami megfoghatatlan tisztaságra.

 Ahogy közelebb ért, tisztán láttam: egy idősebb férfit. Haja hófehér, kissé göndör, arca finom vonású, mégis méltóságteljes. Szemében valami egészen különleges fény ragyogott. Ez a fény azonnal megragadott; nem láttam még ilyet. Nem ijesztő volt, hanem inkább megnyugtató.

 A férfi megállt néhány lépésnyire tőlem. Nem szólt semmit, de jelenléte betöltötte az egész teret. Nem tudtam megmagyarázni, de az érzés, hogy valami rendkívülivel van dolgom, egyre erősödött bennem. Felálltam, zavaromban lesimítottam a ruhámat, és óvatosan megszólaltam:

– Elnézést, de… ismerjük egymást?

 A férfi lassan elmosolyodott. A mosolya huncut volt, de mégis atyai szeretettel teli.

– Te szoktál itt ücsörögni, igaz? Szép helyet választottál.

 A kérdés meglepett. Ez a hely az én titkos menedékem volt, ahol soha senkivel nem találkoztam.

– Igen, ez a kedvenc helyem. De... hogy került ide? – kérdeztem.

 A férfi nem válaszolt azonnal. Várakozón nézett rám, mintha azt akarná, hogy magamtól találjak választ.

– Talán mindig is itt voltam. Csak most vettél észre – mondta végül halkan.

 Ez a válasz még jobban összezavart. Egy pillanatra a földre néztem, majd újra ráemeltem a tekintetem. A levegő körülötte szinte vibrált, mintha egy láthatatlan energia burkolta volna be. Nem tűnt valóságosnak, mégis ott állt, megkérdőjelezhetetlenül.

 – Maga… kicsoda? – kérdeztem halkan.

 A férfi előrébb lépett, most már egészen közel állt hozzám. Tekintete annyira tiszta és őszinte volt, hogy képtelen voltam elszakadni tőle.

– Nézz mélyen magadba, Annabella. Ugye, érzed? Mondd ki, amit a szíved már tud.

 Ahogy a szemébe néztem, minden gondolatom eltűnt. Úgy éreztem, magába szippantott. Ő volt az erdő, az ég, a világmindenség. És én is. Benne minden ott volt. Akkor megértettem. Ő Isten.

 Leültem, és ő is mellém ült. Nem kérdezett, csak jelen volt, és pontosan tudta, mi zajlik bennem. Egy pillanatra azt hittem, talán meghaltam, és most a másik világban vagyok. Mintha a gondolataimat hallotta volna, megszólalt:

– Nem haltál meg. Sőt, most fogsz igazán élni! Eddig csak túléltél, Annabella. Nem éltél. Keresés és tanulás volt az eddigi utad. A fájdalom és a szenvedés tanítottak, az örömök – bár kevesebb volt belőlük – szintén célt szolgáltak. De most eljött az idő.

 – Milyen idő? – kérdeztem döbbenten.

 – Az idő, hogy élj – felelte. – Hogy beteljesítsd, amiért itt vagy a Földön.

 – De én nem értem, miről beszél – mondtam tanácstalanul.

 – Figyelj befelé, Annabella. Pontosan tudod – válaszolta.

 Behunytam a szemem, és éreztem, ahogy Isten megfogja a kezem. Melegséget árasztott, amely átjárta a testemet. Képek jelentek meg előttem: láttam magamat, ahogy egy kávézóban ülök. Az illatok, a zajok, minden olyan valóságos volt. Egy szomorú, megviselt nő ült velem szemben. Beszélgettünk. Én hallgattam, ő pedig könnyes szemmel mondta el az életét. Éreztem, hogy belőlem árad a szeretet és a fény, amelyek lassan elérnek hozzá is.

 – Ez az én utam, a jövőm? Ez a feladatom? – kérdeztem.

 – Már eddig is ezt tetted – mondta Isten. – Csak nem tudtál róla. Azért jöttem, hogy tudatosítsd önmagadban.

 Éreztem, hogy igaza van. Megértettem, hogy az önmagam iránt érzett szeretet nélkül mindez nem lett volna lehetséges. Isten szavai mélyen megérintettek:

– Az önzetlen, isteni szeretetet adod tovább. Tanítani fogsz másokat. Lesznek, akik megtalálnak téged. Lesz, akit te fogsz meghallani, amikor hív. Ez az isteni szeretet. Segíteni, adni másoknak. Már nem akarsz elvenni senkitől semmit. Van bőven energiád. Önmagadból merítesz. Elérted. Azért is vagyok itt. Most már tudod. Ez a te utad.

 A szavai után még egy ideig csendben ültünk. Aztán megérintette az arcomat, kedvesen, atyai szeretettel, és hirtelen eltűnt.

 Magamhoz térve azon tűnődtem, vajon álmodtam-e. De amikor körülnéztem, megláttam valamit. Ott, ahol ült, egy hófehér virág nőtt a földből. Ragyogott, illata pedig betöltötte a levegőt. Már biztos voltam benne: Istennel beszélgettem.