2026. június 5., péntek

Csak egy éjszaka



A tábor a tó mellett állt, messze az országúttól. Három faház, egy ebédlő, két régi zuhanyzó és egy vaskapu. Ennyi volt az egész. A part felé keskeny ösvény vezetett, a fák alatt mindig nyirkos maradt a föld, a víz felől algaszag jött, esténként pedig füst és szúnyogriasztó szaga ült meg az udvaron.
Az utolsó estén tábortűz volt.
A gyerekek a parázs körül ültek, szalonnát sütöttek, nevettek, egymás szavába vágtak. Valaki elemlámpával világított a bokrok közé, valaki azt állította, látott ott valamit, de a többiek kinevették. A fiúk a nyársakkal hadonásztak, a lányok a padokon ültek, és arról beszéltek, ki kinek ír majd levelet a nyár végén.
A táborvezető az egyik fatuskónál állt. Világoskék ing volt rajta, kezében barna mappa. Egész héten nála volt az a mappa. Abból olvasott névsort reggel, abból ellenőrizte, ki ment le a tóhoz, ki maradt a faházban, ki kapott levelet otthonról.
Aznap este is kinyitotta.
– Névsort olvasok.
A gyerekek sóhajtoztak, de elhallgattak. Sorban jelentkeztek, ki rendesen, ki nevetve, ki maszatos kézzel. Amikor az utolsó név is elhangzott, a táborvezető becsukta a mappát.
– Holnap mindenkiért jönnek – mondta.
A gyerekek ennyit értettek belőle: vége a tábornak.
Éjjel a faházakban még sokáig suttogtak. Recsegett az emeletes ágy, zörgött a nejlonszatyor, valaki a párnája alatt zseblámpát kapcsolgatott. A deszkafalakban benne maradt a nappali meleg. A tó felől békák hangja hallatszott, aztán lassan mindenki elaludt.
Reggel arra ébredtek, hogy már nem férnek el a hálózsákban.
Először csak nyögések hallatszottak. Aztán egy mély férfihang felkiáltott az egyik felső ágyról. A többiek riadtan felültek. A pizsamák szűkek voltak, a pólók feszültek, a lábak lelógtak az ágyakról.
Egy fiú a kezét nézte. Nagy, erős kéz volt, nem az övé. Egy lány a hajához kapott, aztán az arcához. Szólni akart, de felnőtt női hang jött ki a torkán.
A faházban egyszerre tört ki a kiabálás.
Kirohantak a mosdóhoz. Lökdösődve álltak a repedt tükör előtt.
Nem gyerekek néztek vissza.
Felnőtt arcok. Férfiak. Nők. Ráncok, szakáll, ősz szálak, idegen vonások. Mégis mindegyik arcban ott volt valami a tegnap esti gyerekből. Egy sebhely a szemöldök fölött. Egy szeplő. Egy ferde mosoly. Egy anyajegy az áll alatt.
Az udvaron megszólalt a kolomp.
Ugyanaz a kolomp, amely egész héten reggelihez hívta őket.
Lassan kimentek a faházak elé. Volt, aki takarót csavart magára, volt, aki kinőtt pólóban állt a porban. Senki sem tudta, hová nézzen.
A táborvezető az ebédlő lépcsőjén állt.
Ugyanúgy nézett ki, mint előző este. Ugyanaz a világoskék ing. Ugyanaz a barna mappa. Egyetlen nappal sem lett idősebb.
– Sorakozó – mondta. – Tízkor érkeznek a szülők.
Erre egyszerre kezdtek beszélni.
– Mi történt velünk?
– Hol vagyunk?
– Ez milyen játék?
– Engedjen ki minket!
Néhányan a kapuhoz futottak. A vaskapu zárva volt. A láncon lakat függött.
Az egyik fiúból lett férfi visszarohant a táborvezetőhöz, és kikapta a kezéből a mappát.
– Most már elég volt!
A táborvezető nem védekezett.
A férfi kinyitotta a mappát. A többiek köré gyűltek.
A lapokon évszámok álltak: 1936, 1966, 1996, 2026.
Minden évszám alatt nevek sorakoztak. Minden név mellett három rubrika volt.
Érkezett.
Hazament.
Maradt.
Az 1996-os oldalon megtalálták a saját nevüket.
Az első rubrika ki volt pipálva.
A második üres volt.
A harmadik is.
Valaki tovább lapozott.
Az 1966-os oldalon majdnem minden név mellett két pipa állt. Egy névnél azonban csak az első rubrika volt megjelölve.
Dénes Károly.
A „Hazament” üresen maradt.
A „Maradt” mellett fekete pipa állt.
A gyerekekből lett felnőttek lassan felnéztek.
A táborvezető mozdulatlanul állt az ebédlő lépcsőjén.
– Maga Dénes Károly? – kérdezte valaki.
A férfi nem felelt.
A kapu felől ekkor autók zaja hallatszott.
Egymás után álltak meg a kocsik. Idős emberek szálltak ki belőlük. Némelyikük fényképet hozott, más csak állt a kapunál, és kereste a saját gyerekét a felnőtt arcok között.
Egy ősz hajú asszony lépett be elsőként. A kezében régi fotót szorongatott. A képen copfos kislány állt a tóparton, rövidnadrágban, térdén horzsolással.
Az asszony végignézett az udvaron, majd megállt az egyik nő előtt.
– Zsófi?
A nő hátralépett.
Az idős asszony felemelte a fényképet.
– Zsófikám?
A nő a képre nézett, aztán az asszony arcára. Egy pillanatig nem mozdult. Aztán odalépett hozzá, és úgy kapaszkodott belé, ahogy előző este kapaszkodott volna, tizenkét évesen.
A többiekért is jöttek.
Anyák, apák, nagyszülők, testvérek. Volt, aki alig tudott járni. Volt, aki már csak fényképről ismerte fel azt, akiért érkezett. Volt, aki nem szólt semmit, csak megérintette a felnőtt arcot, és sírni kezdett.
A táborvezető visszavette a mappát.
Sorban pipálta a neveket.
Hazament.
Hazament.
Hazament.
A délelőtt lassan kiürítette az udvart. A felnőtt testbe zárt gyerekek az idős szülőkkel indultak a kapu felé. Némelyikük még mindig a táborvezetőt nézte. Választ vártak, de a férfi már a mappát rendezte.
Az egyik nő a kapunál visszafordult.
A férfi éppen az 1996-os oldalt zárta le.
Minden név mellett ott volt a pipa.
Érkezett.
Hazament.
Egyetlen sor maradt üresen.
A nő összehúzta a szemét.
A név mellett az első rubrika ki volt pipálva.
A „Hazament” üres volt.
A „Maradt” is.
A név ez volt:
Tóth Márk.
A nő körbenézett az udvaron.
Márkot előző este még mindenki ismerte. Alacsony fiú volt, vörös hajjal, ő találta ki a tűznél, hogy éjszaka le kellene menni a tóhoz. Reggel senki sem kereste. A kiabálásban, a tükörnél, a kapunál valahogy kimaradt.
– Hol van Márk? – kérdezte a nő.
A táborvezető ránézett.
– Aki a névsorban szerepel, annak megvan a helye.
A nő még kérdezett volna, de az idős anyja megszorította a karját.
Ekkor új busz fordult be az útra.
Régi, sárga busz volt, tele gyerekekkel. Megállt a kapu előtt, az ajtó kinyílt, és tizenkét-tizenhárom éves fiúk, lányok szálltak le róla hátizsákokkal, matracokkal, zacskókkal. Nevettek, lökdösődtek, egyikük már a tó felé mutatott.
A táborvezető tiszta lapot nyitott a mappában.
A lap tetején ez állt: 2026. Alatta halványan: 2056.
A gyerekek sorban léptek elé.
Az egyik kisfiú vörös hajú, alacsony, szeplős volt. Megállt a táborvezető előtt.
A nő a kapunál elsápadt.
– Márk? – suttogta.
A kisfiú nem nézett rá. Nem is hallotta.
A táborvezető beírta a nevét az új lapra.
Tóth Márk.
Az első rubrika mellé pipát tett.
Érkezett.
A kisfiú felnézett rá.
– Meddig tart a tábor?
A táborvezető becsukta a barna mappát.
– Csak egy éjszakáig.

Öröm nélkül élet-e az élet?



Mit is jelent élni?
Embernek lenni?
Megszületünk, felnövünk, végigjárjuk a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és az időskor állomásait. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, szeretünk, veszítünk, újrakezdünk. Aztán egyszer elérkezik a végső búcsú. Ennyi volna az élet?
Sokszor több benne a fájdalom, mint az öröm. Mert tapasztalni jövünk ide. A földi lét nem rózsaszín felhő, hanem próbák, döntések, következmények és felismerések sora.
Gyermekkorban kapunk szeretetet, mintát, figyelmet, vagy éppen keveset kapunk belőle. Amit hozunk, azt továbbvihetjük, de dönthetünk úgy is, hogy másképpen élünk, másképpen szeretünk, másképpen bánunk azokkal, akik ránk vannak bízva.
Öröm is akad. Gyakran csak pillanatokban érkezik. Egy szerelemben. Egy gyermek születésében. Abban a mérhetetlen szeretetben, amellyel a gyermekeink felé fordulunk. Aztán jönnek a gondok, a veszteségek, az áldozatok, a fájdalmak, és egy életen át annyi minden megtörténik velünk, amit előre soha nem láthatunk.
Valójában kevés ember mondhatja el az élete végén, hogy az évei tele voltak örömmel. Biztosan akad ilyen ember is. Ő már igazi bölcs ember.
A mai rohanó korban torz mintákat látok. Az embereknek alig marad idejük egymásra. Sokszor már egy „köszönöm” kimondása is nehéz, mert ahhoz figyelem kellene. Oda kellene fordulni a másikhoz. Észrevenni, hogy ő is jelen van, ő is ad, ő is elfárad, ő is vágyik egy kedves szóra.
Öröm nélkül az élet elveszíti az ízét. Az öröm ad értelmet a napoknak. Ez lehet egy kávé, amelyet nyugodtan megiszunk. Egy meleg tea, amelyet szeretettel készítünk el valakinek. Egy mozdulat, amelyben benne van a törődés. Egy tekintet, amely valóban a másikra figyel.
A jelenlét a kulcs. Az odafigyelés. A cselekedet. Ott lenni a másik életében valóságosan, szavakkal és tettekkel is. Fizikailag. Emberien. Érezhetően.
Ezért hiszem, hogy az öröm adja az élet értelmét.
Az apró öröm.
Az, amely pénztől független.
Az, amelyet ember ad embernek.

2026. május 31., vasárnap

Amikor megszólal



egy dal elindul
bőröm rezdül
szívem más ütemre vált
vállamról lehull a nap
egy hang
végigsimít rajtam
arc nélkül is ismer
régi fényt hoz vissza
megérint
felold
itt tart
ebben a percben
ahol újra
puha vagyok
egy dallam
átmegy rajtam
könnyet hoz
mosolyt hagy
valami újra életre
kel bennem
Élő.

2026. május 30., szombat

Az Ég is meghajol című versem versfilm stílusban

 Egy álmom vált valóra.

Az Az Ég is meghajol című versemből különleges hangulatú, művészi versfilm született Jozsef Sps alkotói munkájának köszönhetően.Megható érzés látni, amikor egy vers képekben, mozdulatokban, fényekben és érzésekben is életre kel.Szívből, hálásan köszönöm szépen a nagyszerű munkát, az érzékeny látásmódot és azt a figyelmet, amellyel a versem új formát kapott.



Pillám alatt



Behunyom a szemem, élvezem a nyarat,
meggy, kavics, levél simul hozzám.
a Nap nem kérdez, csak rám tapad,
a héj alatt piros az élvezet.
Forró kövön mezítláb áll a dél,
só ül a bőröm apró hajlatán.
A puha fű érinti talpamat,
május izzik a pillám alatt.

Elárium evokáció Wass Albert Magányosság erdeje című versére



Ez itt az Elárium.
ide az jut el, kit régóta hívnak,
ezüst moha dereng az öreg köveken.
a fák alatt már más idő halad,
itt csak én járok; én és valaki,
valaki, kinek nevét még nem tudom.
Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,
szívem alatt él, mint elrejtett virág:
valaki egyszer előlép a fák közül,
tenyerébe veszi arcom,
s lecsókol rólam minden régi könnyet...
valaki egyszer úgy lép az életembe,
s vele életre kel, mi bennem félig élt.
Van itt egy álmom: gyönyörű, mégis fáj,
szívem alatt él, mint elrejtett virág...
Ez itt az Elárium.
ezüst moha dereng az öreg köveken.
Valaki mellettem jár a lombok alatt,
s nevét még elrejti előlem az idő:
máris egy vagyok vele.

2026. május 28., csütörtök

A szavak mögött



Kármen ötven körüli nő volt. Kertes házban élt a város szélén. Jól tartotta magát, rendezett otthona volt, de semmi hivalkodó. Az udvaron öreg fák álltak, az ablakban muskátli virágzott. A nappaliban könyvek, egy régi faasztal, két fotel és frissen főzött tea illata fogadta az érkezőt.
Azt beszélték róla, különös asszony. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, annak súlya volt. Jóslatok helyett figyelt. Meghallotta azt is, amit mások a szavak mögé rejtettek.
Marina délután érkezett. Harminc körüli, csinos nő volt, gondosan igazított hajjal, elegáns kabátban. Csak a szeme árulta el, hogy napok óta alig alszik. A telefonját erősen szorította. Abban volt a hangüzenet, ami miatt eljött.
Kármen ajtót nyitott.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Marina?
– Igen.
– Jöjjön be. Foglaljon helyet.
Marina belépett. Körbenézett a nappaliban, aztán leült a fotel szélére. Nem dőlt hátra. A táskáját az ölében tartotta, ujjai szorosan ráfonódtak a telefonra. Látszott rajta, hogy nagyon igyekszik tartani magát.
Kármen teát tett elé, majd vele szemben foglalt helyet.
– Tudja, kihez jött – mondta halkan.
Marina bólintott.
– Tudom.
– Akkor azt is tudja, hogy nálam nem bizonyítékot kap.
– Nem bizonyítékot keresek.
– Hanem?
Marina lenézett a telefonjára.
– Az igazat.
Kármen tekintete megpihent rajta.
– Az igazságot az ember gyakran már akkor tudja, amikor kérdezni kezd róla.
Marina ajka megremegett, de tartotta magát.
– A férjemről van szó.
– Gyanakszik rá?
– Igen.
– Másik nő?
Marina lassan bólintott.
– Azt hiszem. De ő azt mondja, túl érzékeny vagyok. Azt mondja, sokat képzelek.
Kármen figyelmesen nézte.
– És maga mit érez?
– Azt, hogy valami megváltozott.
– Miben?
– A hangjában. Abban, ahogy kimondja, hogy szeret.
Marina elhallgatott egy pillanatra.
– Régen, amikor azt mondta, szeret, elhittem – mondta Marina. – Most ugyanazt mondja, mégis mást hallok, üres szavakat érzek.
Kármen finoman ránézett.
– Van hangüzenete?
Marina feloldotta a telefonját.
– Tegnap este küldte. Azt mondta, túlórázik. Azt mondta, szeret. Azt mondta, hagyjam abba a gyanakvást, mert ezzel csak elrontok mindent.
– Indítsa el.
A férfi hangja betöltötte a szobát.
„Kicsim, tényleg bent maradtam. Rengeteg a munka. Fáradt vagyok. Ne bántsuk egymást ezzel újra. Szeretlek. Holnap majd beszélünk.”
Marina gyorsan leállította.
– Ennyi.
Kármen nem szólt azonnal.
– Hallgassuk meg még egyszer.
A hang újra megszólalt. Kármen mozdulatlanul ült. Nem a mondatokat figyelte, hanem a szüneteket. A levegővételeket. A túl simára igazított hangsúlyt. A „szeretlek” után beálló apró törést.
Amikor vége lett, Marina alig mert megszólalni.
– Hazudik?
Kármen ránézett.
– Igen.
Marina arca elsápadt.
– A nő miatt?
– Igen.
– Akkor van valakije?
– Van.
Marina két kézzel fogta a csészét, de nem ivott belőle.
– Szereti azt a nőt?
Kármen kis ideig hallgatott.
– Nem szerelemmel.
– Akkor miért megy hozzá?
– Mert mellette könnyebbnek érzi magát. Ott nem kell magyarázkodnia.
Marina lehunyta a szemét.
– Akkor miért mondja nekem, hogy szeret?
– Mert valami még magához köti.
– Ez szeretet?
– Inkább félelem. Fél elveszíteni magát.
Marina könnye ekkor végigfutott az arcán.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
Kármen a saját csészéjére nézett, aztán vissza rá.
– Meghallom a szavak mögött a hazugságot. Hallom annak az embernek a lelke sírását is. Az elme tud hazudni. A szív soha.
Marina sokáig hallgatott.
– És én mit tegyek?
– Először azt, amit már régóta halogat.
– Mit?
– Hallgassa meg önmagát is.
Marina letörölte az arcát.
– Attól félek a legjobban.
– Tudom.
– Mert ha meghallom, akkor már nem mondhatom, hogy nem tudtam.
Kármen bólintott.
– Igen. Az igazság néha azért fáj, mert túl régóta vár ránk.
Marina felállt. Már nem olyan feszes tartással mozdult, ahogy érkezett. Fáradtnak látszott, de a tekintete tisztább lett.
Az ajtóban még visszafordult.
– Maga mindig meghallja, ha valaki hazudik?
Kármen egy pillanatra az udvar felé nézett.
– A hang elárulja az embert.
– És magát ki hallja meg?
Kármen nem felelt.
Marina megértette, hogy erre a kérdésre most nincs válasz. Elköszönt, és kilépett a kapun.
Kármen egyedül maradt a nappaliban. A tea kihűlt az asztalon. Odakint lassan megmozdultak a fák ágai.
Sokáig ült mozdulatlanul. Aztán felállt, és odalépett a könyvespolchoz. A felső polcról levett egy régi telefont. Évek óta nem használta, mégis feltöltve tartotta.
Bekapcsolta.
A kijelzőn egy régi üzenet várta. Ugyanaz, amelyet már számtalanszor meghallgatott.
Egy férfihang szólalt meg belőle.
„Szeretlek, Kármen. Csak most nehéz időszakom van. Hidd el, minden rendbe jön.”
Kármen lehunyta a szemét.
Most már hallotta.
A törést a szó végén.
A félelmet a levegővételben.
A hazugságot abban a mondatban, amelybe egykor kapaszkodott.
Lassan leengedte a telefont.
– Hazudtál – mondta halkan.
Nem a férfinak mondta. Már nem neki.
Önmagának.
Kármen egész életében mindenki más hazugságát meghallotta.
Csak azt az egyetlen hangot nem tudta elengedni, amely egykor őt törte össze.
Mert vannak hazugságok, amelyeket nem a fül őriz meg, hanem a szív.