Csillagot őrizni

Embernek lenni kölcsönkapott idő,

egy testbe költözött mulandó létező.

A perc falára árnyékot vetünk,

s közben az öröklét lélegzik velünk.

A szív az ára annak, hogy vagyunk,

mert amit szeretünk, abban maradunk.

Minden hiány egy nyitva maradt hely,

ahol a múlt még egyszer átölel.

A tűz leéget rólunk szerepet,

nem őrzi meg a nekünk szánt nevet.

Ha minden külső támasz odavész,

belül marad a puszta létezés.

S talán ennyi embernek lenni:

elveszíteni, mégis szeretni.

Földet hordani két kezünkben,

s csillagot őrizni a szívünkben.

A Végtelen béke

(A kép saját festményem.)

Két lélek lebeg csendben, hangtalan,

Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.

Időnek s térnek már nem rabjai,

Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.

Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,

Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,

Minden mozdulatukban szeretet dereng,

Szárnyaikkal átölelik a végtelent.

Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,

Két lélek újra egyesül, összeforrva.

Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,

Örök találkozás a fénylő hajnalban.

Csillagok őrzik titkos mosolyukat,

Az angyalok sugara áldást ad.

S amikor a világ újra zajra ébred,

Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.