Vannak kérdések, amelyekhez kevés az okosság, és az élet értelme éppen ilyen.
Évek kellenek hozzá, hogy valamit megértsünk belőle; veszteségek, emberek, akik elmentek, mondatok, amelyeket soha nem mondtunk ki, és arcok, amelyek mégis bennünk maradtak.
Az ember sokáig azt hiszi, valamit el kell érnie ahhoz, hogy megértse, miért él: házat, rendet, szerelmet, biztonságot, elismerést, vagy egy helyet, ahol végre nem kell magyarázkodnia.
Aztán egyszer ráébred, hogy a válasz nem a megszerzett dolgokban van, hanem abban, ami közben megmaradt benne.
A jóságban, amely nem lett számítás, a szeretetben, amely nem lett könyörgés, a hitben, amely nem lett szerep, a szóban, amely nem sebezni akart, hanem emelni, és a könnyben, amely után tisztábban nézett az ember.
A lényeg túl van a hibátlan sorson, a nagy győzelmeken és azon is, hogy mások végre pontosan értsék, kik vagyunk.
Inkább az a belső pont, ahol az ember már nem bizonyítani akar, csak hű maradni önmagához.
Akkor a sok kérdőjel lassan hátrébb lép, mert ami fájt, nem veszett el egészen, ami megtört, anyaggá válhat, és ami elvett belőlünk valamit, adhat mélységet is.
Az élet értelme ott kezd felismerhetővé válni, ahol a fájdalomból nem keserűség lesz, hanem tisztánlátás, a veszteségből nem üresség, hanem erő, a szeretetből pedig nem bilincs, hanem szabad választás.
És az ember egyszer csak megérti: nem az volt a legfontosabb, mennyi mindene lett, hanem az, hogy mindazon keresztül, amin átment, mennyi maradt meg benne tisztán, és mennyire maradt meg önmaga.
