Mégis ismerte.
A nyitott ablakon át száraz nyári levegő áradt a műterembe. A kertben álló öreg diófa levelei alig mozdultak, a szobában pedig festék, lenolaj és a vázában hervadó levendula illata keveredett.
Mira hátralépett a vászontól.
Fehér teraszok emelkedtek egymás fölé. Alattuk mélykék víz csillogott, távolabb vöröses kőből rakott hidak íveltek széles csatornák fölött. A házak lapos tetején kertek zöldelltek, mögöttük pedig halvány hegyvonulat rajzolódott az égre.
Mira sokáig nézte a képet.
Nem az zavarta, hogy nem tudta, mit ábrázol.
Hanem az, hogy ha valaki megkérdezte volna, mi van a legfelső terasz mögött, gondolkodás nélkül meg tudta volna mondani.
Egy keskeny lépcső.
Utána egy udvar.
Az udvar közepén hosszúkás medence.
A medence mellett három fehér oszlop.
Pedig egyiket sem festette még meg.
Negyvenhat éves volt. A Körösök vidékén, egy békési kisváros szélén élt férjével egy régi, széles ereszű házban. Gyermekei már felnőttek, és a saját életüket élték.
Férje, András szakácsként dolgozott egy folyami hajón. Hetekig távol volt, aztán két utazótáskával, fáradtan és jókedvűen hazatért, és már az első este elfoglalta a konyhát.
Mira festett és írt.
Sokáig egy nagy alkotói közösséget is vezetett. Naponta érkeztek hozzá versek, novellák, kérdések, kérések és emberi történetek. Szervezett, javított, segített, válaszolt, békített, biztatott. Sokáig természetesnek érezte, hogy szükség van rá.
Aztán egy nyári napon rájött, hogy elfáradt.
Nem haragudott senkire.
Egyszerűen becsukott egy ajtót.
Azóta több ideje maradt festeni.
És azóta jelentek meg ezek a különös képek.
Városok, amelyeket nem ismert.
Hidak, amelyek mégis ismerősek voltak.
Csatornák, tengerpartok, hegyek.
És szinte minden festményen feltűnt valahol egy vékony, kék vonal.
Aznap este András felhívta a hajóról.
– Mit csinálsz?
– Festek.
– Ezen valamiért nem lepődtem meg.
Mira elmosolyodott.
– Ma valami furcsát.
– Mennyire furcsát?
– Annyira, hogy nem tudom, honnan jön.
– Küldj róla képet.
– Majd ha elkészült.
– Akkor megint hónapokig nem látom.
– Ismersz.
András éppen arról mesélt, hogy az egyik szakácssegéd elejtett egy egész tál sült zöldséget, amikor Mira előtt egy pillanatra elmosódott a műterem.
Nem szédült meg.
Nem fájt a feje.
Egyszerűen mást látott.
Egy hosszú, fehér falú teremben emberek feküdtek egymás mellett alacsony ágyakon. Homlokuk körül keskeny, kékes fémből készült szerkezet húzódott.
A levegőben különös, kesernyés növényillat terjengett.
Mira még az illatot is érezte.
– Mira?
Összerezzent.
Ismét a műteremben állt.
– Igen?
– Hol jársz?
– Sehol. Csak elbambultam.
– Fáradt vagy.
– Lehet.
Még beszélgettek néhány percig, aztán elköszöntek.
Mira letette a telefont.
Amikor visszafordult a festményhez, megdermedt.
A kép felső teraszán egy nő állt.
Mira biztos volt benne, hogy nem festette oda.
Hosszú, sötét ruhát viselt. Fekete haját vastag fonatban hordta a hátán. Félprofilból látszott, egyik kezében pedig lapos, sötét követ tartott.
A kő közepén vékony kék csík futott végig.
Mira közelebb lépett.
Abban a pillanatban eszébe jutott a kis fadoboz.
Aznap délután hozta be a kamrából. A doboz a nagyanyja hagyatékából került hozzá, és évek óta ott állt néhány régi családi holmi között.
Még ki sem pakolta.
Most odament hozzá.
Régi fényképek, megsárgult levelek, két hímzett zsebkendő és egy törött ezüstlánc feküdt benne.
Legalul egy vászondarabba csavart apró tárgyat talált.
Kibontotta.
Kő volt.
Lapos, sötétszürke.
A közepén keskeny kék csík húzódott.
Mira visszanézett a festményre.
A nő még mindig ott állt.
Ugyanezt a követ tartotta a kezében.
Mira óvatosan megérintette a követ.
Meleg volt.
Nem úgy, mint egy tárgy, amely egész nap a nyári hőségben feküdt.
Mintha belülről áradt volna belőle a meleg.
A következő pillanatban eltűnt a műterem.
Sóillat csapta meg az arcát.
Mira egy széles teraszon állt.
Előtte hatalmas vízfelület ragyogott. Keskeny hajók siklottak rajta, a túlparton fehér és vöröses kőből emelt épületek sorakoztak. Távolabb újabb vízgyűrű következett, azon túl pedig ismét házak emelkedtek.
Emberek haladtak el mellette.
Senki sem figyelt rá különösebben.
Mira lenézett.
A lábán világos saru volt.
Karján széles rézkarperec.
Hosszú, sötét haja a mellére omlott.
Valaki mögötte kiáltott.
– Seyra!
Megfordult.
Egy magas férfi sietett felé. Napbarnított bőre volt, vállig érő fekete haja és keskeny arca. Jobb fülében apró ezüstkarika csillogott.
– Mindenütt kerestelek.
Mira hallotta a saját hangját.
De a szavakat nem ő választotta.
– Mi történt, Kael?
A név magától jött.
Mintha mindig is ismerte volna.
A férfi megfogta a karját.
– A Tanács engedélyezte a következő próbát.
Seyra a távolban álló világos épület felé nézett.
– Embereken?
Kael néhány pillanatig hallgatott.
Aztán bólintott.
– Embereken.
A látvány egyetlen villanással szertefoszlott.
Mira ismét a műteremben állt.
A kő kiesett a kezéből.
Sokáig nézte a padlón.
Aztán lehajolt érte.
Most már hideg volt.
Aznap éjjel alig aludt.
Hajnal előtt felkelt, kiment a műterembe, elővett egy üres füzetet, és az első oldalra egyetlen nevet írt.
Seyra.
Sokáig nézte.
Aztán a név alá írt még egy mondatot.
Nem tudta, honnan jött.
Csak azt tudta, hogy igaznak érzi.
El kell jutnom Tienbe.
