van, akit a víz nevelt
lágy sodrásban
mélységek ritmusában
ott tanulta
hogyan kell élni
mozdulni
megmaradni
aztán egyszer
száraz földre került
a nap rátette
forró tenyerét
a homok apró kövei
alágyűltek
már közel volt hozzá
hogy feladja
ami életet adhatott volna
távol volt
a víz mozdult
a part szélén
fénye meg-megvillant
a szemcsék között
de nem ért el hozzá
a lélek ilyenkor
halformát ölt
oldalára fordul
levegőért kapkod
a kopoltyúiban
még ott remeg
a mélység kék emléke
egy idegen közegben
minden mozdulata
hazafelé indulna
minden rándulása
az életet keresi
a tenger lassan emelkedik
előbb csak nedvesség
a homokon
aztán vékony csík
majd erősödő hullám
eléri, alányúl
felemeli
magához veszi
ami a parton
elveszettnek látszott
Isten tenyerében
a lélek
új életre ébredt
