2024. december 10., kedd

Édesapát Karácsonyra


Karácsonyra nem kérek mást,
Hadd lássam újból édesapát,
Erős karja karoljon át,
Szívéből szeretet hulljon rám.
Katona lett, mennie kellett,
Könnyes szemmel búcsút intett,
Hiánya oly hatalmas szívemben,
Anyával az ajtót nézzük szüntelen.
Szeretet, Jézuska, kérünk téged,
Nyissa ki az ajtót, lépjen be végre!
Öleljen szorosan, úgy mint régen,
Hadd üljek újra az ő ölében.

Karácsonyi Emlék



Piciként imádtam a hóesést,
Fenyőillat szállt, a hideg estén,
Csillag fénye táncot járt az éjben,
Karácsonyi lázban égett lényem.
Körbe álltuk a szép karácsonyfát,
Énekeltük, lágy dalok dallamát,
Szívem boldogan, oly gyorsan dobbant,
Karácsonykor, olyan boldog voltam.
Csillagszórók fényes szikrát szórtak,
Illatukkal mindent átitattak,
Arcom boldogságtól pirult éppen,
Szenteste, szeretettel szívemben.
Ajándékot bontottam örömmel,
Szerénység volt, tiszta szeretettel,
Gyermeki hit örökre bennem él,
Karácsonykor újból él az emlék.

A Remény lámpása



(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lágy szellő ringatja álmok kék tavát,
hol csillagok szórják fényük harmatát.
Fátyolfelhők mögött a nap is megpihen,
de szívünkben a remény sosem szunnyad el.

Egy törékeny sugár áttör az éjen,
mint kristályhang a csend mély tengerében.
Úgy érinti lelkünk, mint könnyű szirom,
mely harmatot rejt egy rózsaszín hajnalon.

A remény az, mi halkan hozzánk simul,
mint titkos dallam, mi szívünkben vonul.
Nem harsány, nem lüktet, csak csendesen él,
de erősebb minden szónál, minden fájdalomnál.

Ha az utad ködbe vész, ne félj, ne add fel,
a remény vezet, mint lámpás a dombon.
S ha minden veszve látszik, csak nézz fel az égre,
a csillagok között ott ragyog az ébredés fénye.

Mert a remény nem más, mint híd az álomhoz,
köré szőtt színes, fonott szálak.
Lágyan ölel, mint anya karja a gyermeket,
és azt súgja: „Mindig van remény.”

2024. december 9., hétfő

Bennünk él a csoda







A tükör csak lelkem fényét mutatja,
mint hernyó, aki már látja a pillangót,
szárnyak színét, szabadság ígéretét,
még titokban, de ott van benne,
várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.

Csodák léteznek –
csendben jönnek,
mint a hajnal sugara,
lágyan, észrevétlen.
Egy mosoly, egy érintés,
egy fuvallat, mi átölel,
és én rájövök:
a csoda mindig itt van.

Az idő morzsákra szedi,
hogy ne egyszerre égessen,
hanem lassan töltsön meg.
És ha megállunk,
visszanézünk az útra,
minden rejtett fény –
minden apró csoda –
összeáll egy ragyogó egésszé.

Mert mi magunk vagyunk a csoda.
Szavaink gyógyítanak,
kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,
szívünk reményt hint.
Bennünk él az élet varázsa,
minden lélegzet egy új lehetőség,
fényt hozunk oda,
ahol árnyék lappang.



A Remény lámpása



Lágy szellő ringatja álmok kék tavát,
hol csillagok szórják fényük harmatát.
Fátyolfelhők mögött a nap is megpihen,
de szívünkben a remény sosem szunnyad el.

Egy törékeny sugár áttör az éjen,
mint kristályhang a csend mély tengerében.
Úgy érinti lelkünk, mint könnyű szirom,
mely harmatot rejt egy rózsaszín hajnalon.

A remény az, mi halkan hozzánk simul,
mint titkos dallam, mi szívünkben vonul.
Nem harsány, nem lüktet, csak csendesen él,
de erősebb minden szónál, minden fájdalomnál.

Ha az utad ködbe vész, ne félj, ne add fel,
a remény vezet, mint lámpás a dombon.
S ha minden veszve látszik, csak nézz fel az égre,
a csillagok között ott ragyog az ébredés fénye.

Mert a remény nem más, mint híd az álomhoz,
köré szőtt színes, fonott szálak.
Lágyan ölel, mint anya karja a gyermeket,
és azt súgja: „Mindig van remény.”

2024. december 8., vasárnap

Kifogyhatatlan toll


/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.
Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.
A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.
Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.
Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.


2024. december 7., szombat

Tudatos lépések


Ahogy a földön lépek,
a lépéseim szelíd emlékek.
Minden lépés egy új világ,
hol az út formál, s a szív tovább lát.
Göröngyös ösvény, mi hív és vár,
hol árny és fény kezet fog már.
Kavicsok közt virág terem,
suttogja csendben: lépj velem.
Tudatos lépteim hangja zeng,
visszhangja mély, belül reng.
Nem rohanok, az idő tanít,
minden lépésem új ívet ír.
És ha az ösvény véget ér,
nem keresek mást, felnézek az égre.
Bennem az út, bennem a cél,
a lépés maga az élet, s a fény.