A szerelem fa hívása

Andrea egy csendes, kis városban élt, ahol mindenki ismerte. Szépsége és kedvessége mindenkit elbűvölt, de ő maga sosem tartotta magát különlegesnek. Egyszerű életet élt, és szívvel-lélekkel végezte munkáját: gyerekeket tanított iskolában. Boldogságot talált a munkájában, de a szíve mélyén ott lapult egy fájdalom. A szerelem valahogy mindig elkerülte őt. Voltak jelentkezők, férfiak, akik szerették volna elnyerni a szívét, de Andrea egyikükben sem találta meg azt, amit keresett. Mintha valami hiányzott volna mindegyikükből, valami, amit nem tudott pontosan megfogalmazni, de érezte, hogy e nélkül az érzés nélkül nem lehet boldog.

Andrea már szinte beletörődött, hogy egyedül éli le az életét. A szíve mélyén fájdalmasan elfogadta, hogy talán a szerelem nem neki való.

Eközben egy nyüzsgő nagyvárosban élt Dominik. Mindennapjait a rohanás és a munka töltötte ki. Egy vállalat igazgatóhelyettese volt, és a munkája rengeteg energiáját felemésztette. Gyönyörű, szőke, hullámos hajával és mélykék szemeivel mindenkit lenyűgözött, de ezeket a külsőségeket már régen nem tartotta fontosnak. Fiatalabb korában élt a külseje adta lehetőségekkel, de mára már csak egyet keresett: az igazi szerelmet.

Dominik szíve azonban üres volt, és bármerre nézett, sehol sem találta azt, amit keresett. Nap mint nap úgy érezte, talán a szerelem csak egy illúzió, egy álom, amit nem lehet elérni.

A különös álom

Egy éjszaka azonban minden megváltozott. Andrea és Dominik ugyanazon az éjjelen ugyanazt az álmot látták. Egy gyönyörű, hatalmas fa jelent meg előttük, amelynek törzsén vörös szívek lüktettek. A szívek ritmikusan dobogtak, mintha éltek volna. A fa mellett egy halk dallam szólt, mintha a fa énekelne. Az álomban mindketten ugyanazt érezték: egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket a fához.

Amikor álmukban megérintették a fát, különös melegség járta át a testüket. Mintha az egész lényükbe valami ismeretlen, gyengéd érzés áramlott volna. A szívükben békét és örömöt éreztek, olyasmit, amit addig sosem tapasztaltak. Bár nem látták egymást, a fa mindkettőjük számára ugyanazt az üzenetet közvetítette: ide kell eljönniük, meg kell találniuk ezt a helyet.

Amikor reggel felébredtek, mindketten zavartan ültek az ágyuk szélén. Az álom olyan valóságos volt, hogy képtelenek voltak kiverni a fejükből. Andrea egész nap a fára gondolt, és úgy érezte, valami nincs rendben vele. Mintha a szíve azóta nyugtalanságban dobogott volna. Úgy döntött, szabadságot vesz ki, hogy megnyugodjon, és egy hétre elutazik a hegyekbe túrázni.

Dominik hasonlóképpen érzett. Az álom óta szinte képtelen volt koncentrálni a munkájára. Főnöke végül szabadságra küldte, és ő is lefoglalt egy hetet a hegyekben, hogy kipihenhesse magát. Bár Dominik nem tudta, miért, az álom képei vezették. Úgy érezte, meg kell találnia a választ.

A fa hívása

Andrea a szállodába érkezve még mindig a különös álmán töprengett. A hegyi levegő és a természet közelsége nyugtatóan hatott rá, de a szíve mélyén egyre erősebben érezte, hogy valami vár rá az erdőben. Másnap reggel, amikor a madarak énekére ébredt, elhatározta, hogy elindul felfedezni a környéket.

Ugyanezen a reggelen Dominik is felkelt, és úgy döntött, sétára indul. Az erdő csendje és a természet szépsége lassan megnyugtatta, de az álom képei még mindig élénken éltek benne. Valami azt súgta neki, hogy egy nagy sétára induljon az erdőbe.

Mindketten elindultak az erdőbe, más-más ösvényen, de ugyanabba az irányba. Ahogy haladtak, hirtelen ugyanaz a dallam ütötte meg a fülüket, amit az álmukban hallottak. A zene mintha hívta volna őket, és mindketten a hang irányába indultak.

A fák közül lassan előtűnt a hatalmas, ősi fa, amit mindketten az álmukban láttak. A fa szíveinek lüktetése most hangosabban hallatszott, mintha üdvözölné őket. Andrea és Dominik egyszerre léptek ki az ösvényre.

A találkozás

Andrea lassan lépett a tisztás szélére, ahol a hatalmas fa állt. Ahogy a napfény átszűrődött az ágak között, a vörösen izzó szívek lüktetése szinte megállította a lélegzetét. A látvány egyszerre volt megnyugtató és szívszorító, mintha minden érzés, amit valaha átélt, ebben a pillanatban összpontosult volna.

– Ez csoda – gondolta magában, ahogy óvatosan közelebb lépett. A szívek dobbanásának ritmusára az ő szíve is hevesen vert. Mintha a fa nemcsak állt volna ott, hanem élt is. De akkor valami másra lett figyelmes: valaki más is ott volt.

A tisztás túloldalán egy magas, szőke férfi állt. Mély, kék szemei azonnal találkoztak az övéivel. Andrea teste megfeszült, majd a szíve még hevesebben kezdett verni, ahogy a férfi lassan elindult felé.

Szia – mondta Dominik halkan.

Andrea meglepetten, de kedvesen mosolyogva válaszolt.

– Szia.

Egy pillanatig csendben álltak egymással szemben, de a csend nem volt kellemetlen. Inkább olyan érzés volt, mintha minden szónál többet mondott volna az, ahogyan egymásra néztek.

Andrea törte meg a csendet, kissé bizonytalanul, de őszintén.

– Te is álmodtál erről a fáról?

Dominik bólintott, miközben közelebb lépett.

– Igen. Pontosan így láttam álmomban. És azt hiszem… mintha éreztem volna, hogy nemcsak a fához kell jönnöm, hanem… hozzád is.

Andrea szemeiben könnyek csillantak.

– Én is ezt érzem. Ez az egész olyan hihetetlen. Mintha valami különleges erő vezetett volna.

Dominik lassan kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Andrea kezét. Az érintésük nyomán forróság áradt szét mindkettőjük testében, mintha a fa minden melege és szeretete beléjük költözött volna.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Dominik, szinte suttogva – de úgy érzem, hogy mindig is téged kerestelek. És most, hogy itt vagy, nem akarom többé elengedni ezt az érzést.

Andrea elmosolyodott, és szabad kezével finoman megérintette Dominik arcát.

– Nem őrültség. Én is érzem.

Ekkor a fa halk, gyengéd lüktetése hirtelen felerősödött, és egy mély, lágy hang szólt hozzájuk, amelyet nem a fülükkel hallottak, hanem a szívükben éreztek:

– Két szív, amely egymáshoz tartozik, mindig utat talál. Ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Szeressétek és vigyázzatok egymásra, mert az igaz szerelem ritka ajándék.

A fa szavai után Andrea és Dominik összenéztek, és egyszerre érezték, hogy minden, amit a fa mondott, igaz. A fa fénye lassan elhalványult, a lüktetése elhalkult, és végül teljesen eltűnt a szemük elől, mintha soha nem is lett volna ott.

Dominik megszorította Andrea kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Szabad lesz, elkísérhetlek vissza a szállodába?

Andrea halkan felnevetett, miközben a könnyek még mindig csillogtak a szemeiben.

– Szívesen venném.

Egymás kezét fogva indultak el vissza, miközben szívükben ott lüktetett a szerelem, amihez a fa hozzásegítette őket. Az erdő csendje most már nem magányos volt, hanem tele reménnyel és új kezdetekkel.

Félember

(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,

a földi lét halk elengedése.

Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,

mint árnyék, ami végül elhalványul.

Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,

szellő, mely nyomot sem hagy maga után,

egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,

esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,

hópehely, aki boldogan olvad –

bármi, csak nem ember.

Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?

Üres marad minden nap,

mintha szívem helyén csupán

egy kő volna.

A szeretet ott van mindenben, tudom,

egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.

És adok, mert van miből,

de néha kell, hogy kapjak is:

egy mosolyt,

egy ölelést,

egy érintést, ami megerősít.

Mégis, ha ez hiányzik,

mi értelme az útnak?

Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,

a szellő szárnyán lenni valami más.

Bármi lennék, csak nem ember,

hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

A Virágok Birodalma

Gyönyörű, teli Hold világította meg azon az estén a padon ülő idős hölgyet. Kendővel kötötte be ősz fejét, barna, kopott kabátja védte a késő téli estén. Arcára a sok év nehézségei ráncokban íródtak. Törékeny kis alkatú volt, és ráncos kezei a térdén pihentek. Gondolatai valahol máshol jártak. Szomorú szemei mély fájdalommal voltak tele. Látszott, hogy magányos.

Ahogy ott ült, hirtelen rózsaszirmok kezdtek el szállni a levegőben. Piros szirmok. Mindenhol, a padon, a földön. Azt hitte, képzelődik. Milyen finom rózsaillat! „Érzem, tehát ez valóság? Nem képzelődöm?” – tette fel a kérdéseket magában. Kezébe vette a szép szirmokat, és érezte miyen finoman puhák. Ahogy illatozta, furcsa fuvallatot érzékelt. Felnézett, és egy rózsákból, szirmokból álló nő állt előtte. Egy szál rózsát nyújtott át neki. Mindene rózsákból volt, az egész teste, csak a szeme nem. Az gyönyörű volt, arany fényesen ragyogott.

Megszólította az idős hölgyet:

– Kérem, ne féljen tőlem! Önhöz jöttem, kedves Rozalinda néni.

Nem képzelődik! Valódi vagyok. Egy másik világból érkeztem. A nevem Szirmella.

– Miért jöttél hozzám? Mi dolgod velem? – kérdezte a hölgy meglepetten.

– Szeretném magammal vinni – válaszolta.

– Engem? De hová? Miért? – kérdezett vissza döbbenten.

– Itt már elvégezte, amit kellett. A földi létezés végéhez ért. Egy csodás új Földre viszem. Ott minden gyönyörű, és nincs félelem, fájdalom, és betegség sincsen. Tudom, min ment keresztül. Mindenkit, akit szeretett, elveszített. Férjét, gyermekét. Csak a gyönyörű virágai adtak már némi örömet önnek. És tudja, ezt mi láttuk, igen, hogy mennyire szereti a virágokat. Ott, ahonnan én jöttem, vannak ilyen lények, mint én. Tudom, furcsa, de én rózsaszirmokból és rózsákból vagyok, és nincs tüském. Kérem, válaszoljon… Akkor indulhatunk?

– De ezt én nem értem! A testemmel mi lesz? Hogy megyünk oda? – kérdezte Rosalinda.

– A testét is hozza magával. Ott újra fiatal lesz. Ott nincs öregség. Nyugodjon meg – nyugtatta a rózsahölgy.

– Rendben, indulhatunk – válaszolta mosolyogva Rozália.

Rózsával a kezében, felállt a padról. Szirmella átkarolta, és egy forgó örvényben, mintha egy varázslatos szél ragadta volna el őket, elindultak. Ahogy a levegő lágyan körülölelte mindkettőjüket, egy csodálatos birodalom tárult fel Rozalinda előtt. A virágok színei mindenfelé ragyogtak, az ég tele volt szivárványos fényekkel. A földet puha, zöld pázsit borította, és mindenhol virágok ezrei nyíltak. Az emberek és viráglények szeretetteljes tekintettel fogadták őket. Az egész táj, mint egy mesebeli világ, tele volt harmóniával és békével. Rozalinda szemei csillogtak, mert érezte, hogy minden tiszta, friss, élettel teli.

Ez az új otthonom – gondolta magában, miközben tovább lépkedett a zöld pázsiton. Minden egyes lépésével úgy érezte, mintha a fájdalom és a veszteség örökre eloszlott volna. A virágok körülölelték őt, mintha várták volna, és egy ismerős, mégis új érzés öntötte el. Erre vágytam – tette hozzá, és elmosolyodott.

Itt nem létezett semmi, amitől félni kellene. Nincs többé öregség, sem betegség. A fájdalom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Rozalinda szíve megtelt szeretettel, békével, és tudta, hogy végre megtalálta azt a helyet, ahová valójában mindig is vágyott.

Ahogy körülnézett a virágok és színek tengerében, úgy érezte, hogy itt minden harmóniában él, és itt valóban otthon van. A virágok birodalmában, ahol a szeretet és a boldogság uralkodott, Rozalinda végre szabad és boldog volt.

Hiszem, megtalál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ölelésre vágyom,

hogy szeressenek, igazán szeressenek,

hogy szerelmes kezek érintsenek,

lágyan, mint a hajnal első lehelete.

Reggel ne csak a napfény simogassa arcomat,

hanem ajkának meleg érintése ébresszen finoman,

hogy érezzem, fontos vagyok,

és hozzá bármikor odabújhatok.

Ő legyen az én hercegem,

ki nem csak szerelmet ad,

de biztonságot is,

egy csendes, szilárd otthont,

ahol a szavak ölelnek,

és az érintések beszélnek helyettük.

Ő, aki órákig nézne,

mintha minden mozdulatom titkot rejtene,

mintha a csend is fontos volna,

mert benne vagyok én.

Ő, aki nem ígérne mindent,

csak azt, ami valódi,

egy pillantást, egy érintést,

ami az ürességet betölti.

Mellettem állna,

ha szél fújna át a világon,

és én nem rettegnék,

mert ott lenne –

egy biztos kéz, egy halk szó,

egy érintés, ami mindent elmond.

Lennék mellette könnyű,

szabad és ragyogó,

mint a hajnal, mikor a fény

még tiszta és érintetlen,

mikor a világ csak kettőnkről szól.

Ez az, amit az érintések rejtenek:

szavak nélküli ígéret,

egy végeláthatatlan pillanat,

ami örökre tart,

s hiszem, megtalál majd.

Helmina, a csillag

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Helmina, a gyönyörű smaragdzöld szemű csillag, minden éjszaka boldogan ragyogott az égbolton társai között. Az örök égi táncban élt, ahol a csillagok milliói együtt szőtték az univerzum fényét. Számára a létezés mindig is természetesen szép volt: ragyogni, adni és szeretetben létezni.

Egy éjjel azonban különös dolog történt. Ahogy az égen pihent, figyelme egy férfira irányult, aki magányosan ült egy parkban lévő padon. Ádám, egy hullámos hajú, barna szemű, harmincas éveiben járó férfi volt, aki szomorúan meredt maga elé. Az arckifejezésén látszott, hogy a fájdalom mélyen megsebezte. Mintha az egész világ súlya a vállát nyomta volna.

Helmina nem tudta levenni róla a szemét. Minden este megkereste őt az ég végtelenjéből, és figyelte, ahogy a férfi csendesen üldögél. Valami furcsa érzés kezdett növekedni benne, egy érzelem, amit addig nem ismert. Már nem volt elég csupán távolról szemlélnie. Helmina beleszeretett a földi férfiba.

Egy nap Helmina úgy döntött, hogy Istenhez fordul.

– Kérlek, Uram – kezdte, miközben szemeiben a vágy zöld fénye szikrázott – engedd meg, hogy ember legyek! Szeretni akarok. Érezni, ölelni, és Ádám mellett lenni.

Isten arcán szelíd mosoly futott végig, de hangja komoly maradt.

– Tudod te, mit kérsz, drága csillagom? Az emberi lét nehéz. Tele van fájdalommal, veszteséggel, gyötrődéssel. A szeretet földi formája gyönyörű, de törékeny, és az örömöt gyakran könnyek kísérik. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Helmina szemeiben eltökéltség tükröződött.

– Tudom, hogy nehéz lesz, de vállalom. Engedd meg, hogy mellette legyek! – könyörgött.

Isten szelíden bólintott.

– Rendben, Helmina. Emberré válsz, de egy dolgot tudnod kell. Ha valaha úgy érzed, hogy az emberi lét túl nehéz számodra, egyszer visszatérhetsz hozzám, és újra csillag lehetsz. De akkor már soha többé nem térhetsz vissza a Földre. Most menj, és szeress.

Helmina a Földre érkezett. Egy gyönyörű, harmincas éveiben járó nő testét kapta, hosszú, aranyszínű hajjal és smaragdzöld szemekkel, amelyek mélyebb fényt árasztottak, mint bárki másé. Egyik este, amikor Ádám ismét a padon ült, Helmina odasétált, és leült mellé.

Amikor a férfi felnézett, tekintetük találkozott. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Ádámot azonnal elbűvölte a nő smaragdzöld szemeinek mélysége – olyan volt, mintha egy másik világba nyitott volna kaput, egy helyre, ahol csak fény, béke és szeretet létezett.

A férfi nem tudta levenni róla a szemét, és szinte elfelejtette a bánatot, amely napok óta szorította a szívét. Helmina mosolygott, és az a mosoly valami olyat hozott magával, amit Ádám már rég elveszettnek hitt: a reményt.

– Szia – szólalt meg Helmina lágyan, mintha a szavai is a csillagok fényéből születtek volna. – Nem bánod, ha leülök ide?

Ádám megköszörülte a torkát, de nehezen találta a szavakat.

– Nem, dehogy – válaszolta végül, de még mindig csak Helmina szemét nézte, mintha azok bűvöletében elveszett volna. – Nyugodtan ülj le.

Aznap este beszélgetni kezdtek, és ahogy múltak a napok és hetek, újra és újra találkoztak ugyanazon a padon. Helmina sosem árulta el, honnan jött valójában, de mindent megtett, hogy Ádámot megismerje, és megvigasztalja. A férfi elmesélte élete történetét, veszteségeit, fájdalmát, és azt, hogy úgy érzi, soha nem talál már boldogságot.

Helmina türelmesen hallgatta őt, és a jelenlétével lassan, de biztosan gyógyította a férfi lelkét. Ádám nem tudta megmagyarázni, de a nő mellett mintha minden könnyebb lett volna. Egy este, ahogy a csillagok alatt ültek, Ádám a nő kezéért nyúlt.

– Helmina, te vagy az, aki visszahozott az életbe. Titokzatos vagy. Nem akarom tudni a múltad, ha nem akarsz róla beszélni, nem baj. Csak az számít, hogy itt vagy. És beléd szerettem.

Helmina szíve megtelt boldogsággal, és tudta, hogy a döntése helyes volt. Szerelmük évek alatt egyre mélyebb lett, és amikor gyermekeik megszülettek, mindegyikük örökölte anyjuk ragyogó zöld szemét. Helmina soha nem hívta Istent, hogy vissza akar térni, mert tudta, hogy a földi élet minden fájdalmával együtt is megérte embernek lenni – Ádámért, a gyermekeikért, és a szeretetért, amit megtapasztalt.

Ahogy Isten az égből figyelte őket, mosolygott, mert látta, hogy a szeretet ereje még az égi törvényeket is legyőzheti. Helmina szemeiben pedig a csillagok fénye továbbra is ott ragyogott – emlékeztetve mindenkit, hogy a szerelem valódi csodákra képes.

A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája

születik a semmiből,

hol nincsen súly, csak könnyedség,

nincsen idő, csak a tiszta lét,

az egység és a fény.

Minden egy, minden szabad,

mint a szél, mely csak lengedez,

csak táncol.

A tudatosság fényes hajnal,

egy rezdülés, amely mindent ölel,

és benne minden él.

A semmi – az a szent hely,

ahol minden megszületik,

ahol a szabadság létezik.

Ott vagyunk mind,

ott vagy mindig,

a létezés könnyű titkában.

Eggyé válok a semmivel,

a határtalanság ölelésében.

Minden vagyok, és mégis semmi,

szétszórt fény.

Szabad vagyok, mint a szél,

mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

A meglepetés (18+)

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy este Márk romantikus vacsorát szervezett feleségének, Lillának. Gyertyafényben, a bor mellett Lilla boldogan ült.

– Van egy meglepetésem – mondta Márk, és egy borítékot nyújtott át.

Lilla kíváncsian kinyitotta, de ahogy meglátta, hogy válási papírok vannak benne, az arca elkomorult.

– Hogy…?

Márk elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:

– Nyugi, ne haragudj. Van valakim. Jobb lesz így mindkettőnknek.

– Ki az?

Lilla döbbenten nézte, ahogy Dávid belép a szobába. Márk felállt, és megcsókolta.