2025. november 30., vasárnap

Hómezők varjai



Fekete tollak rajzolják a fehér csendet,
tél szívében lépked három vándor.
Fagyott ágak alatt él a kitartás,
a szél csak jár tovább a tájon, hang nélkül.
A hó minden lépésüket megjegyzi,
a táj hallgat, tele van történettel.
Szárnyukban ott él sok emlék,
amit azok értenek, akik kitartóak.
Van, aki repül tovább a felhők alá,
a többiek hóban őrzik egymás melegét.
Várnak, élelmet keresnek, talán találnak.
Kárognak, miközben a jeges szél tollukat borzolja szét.
A havas tájba egyszer újra élet költözik,
a varjak ösztönösen tudják így jó.
Ők együtt maradnak a zord télben,
példát mutatnak annak, aki csak nézi őket csendben.

A tündér, aki a könyvekben lakott



www.muzsakkonyvtara.hu
Sokan azt gondolják, hogy a domboldalban csak gyökerek és kövek rejtőznek, pedig nem így van, mert ott él valaki, akit senki sem lát, mégis mindenki érez valamit ha a közelében van. Ő egy apró tündér, aki rajong a könyvekért. Nem gyűjt kincseket, nem repked csillogó szárnyakkal, és nem tesz hatalmas varázslatokat, mert ő egészen másfajta tündér; a történetek tündére. Reggelente barackvirág-illatú teát főz, majd letelepszik a kandalló mellé, és addig olvas, amíg a tűz finoman meg nem simítja az oldalak szélét aranyló fénnyel. Azt mondják, ez a tündér sosem ír történeteket, csak kinyit egy könyvet, és az élet megírja önmagát előtte. Néha mégis hallani lehet apró lépteit, amikor este a polcokon rendezget, vagy az álmos sóhaját, amikor egy történet eléri az utolsó mondatát, és aki igazán figyel, talán még a kuncogását is elcsípi, amikor egy rosszcsont mesehős kilép a sorok közül, hogy játszadozzon vele egy kicsit. Hogy miért él a föld alatt, arra egyszerű a válasz: mert ott csend van, béke és melegség, és ott még teljes szívvel lehet hinni a csodában. És hogy ki találhat rá? Csak az, aki nemcsak a szemével olvas — hanem a szívével is.
www.muzsakkonyvtara.hu

Gyermeki szív



Megállt a kislány, csöndbe simulva,
nem nézte ruháját, csak a szemét,
a reszkető kezeket nem ítélte,
csak látta benne az elveszett reményt.
Rózsa pihent apró tenyerében,
vörösen, élőn, tiszta ragyogással,
átadta annak, aki ott kuporgott,
szavak nélkül is szelíd biztatással.
A férfi lassan nyúlt a virágért,
félve, reszkető, hideg ujjakkal,
ahogy keze a rózsához ért,
megrendült benne egy régi dallam.
A szívében finom fény ébredt újra,
nem a virág szirmai miatt,
hanem mert valaki rá tudott nézni,
úgy, ahogy régen, amikor volt benne igazi élet.
Az emberek mentek tovább körülöttük,
sehova sem nézve, csak előre gyorsan,
ott, abban a törékeny pillanatban
egy gyermek lelke gyógyított sebet a némaságban.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek




Régi képek közt halad a fény,
mintha idő simítaná végig könnyedén.
Elkopott sarkok, repedt keretek,
mégis él bennük minden szeretet.
Arcok sorakoznak egymás mellett,
csendbe zárt múlt, derű és keserv.
A gyerekmosoly apró csoda,
a felnőtt-tekintet mély otthona.
Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,
arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.
Egyetlen sóhaj elfér bennük,
és minden érzés visszatalál bennünk.
A múlt nem kér, csak halk marad,
mégis velünk jár minden napokat.
Ahogy múlnak évek, szavak, idők,
emlékek, arcok fakulnak — de a szívünkben ott maradnak.
Nem változik rajtuk semmi már,
de gondolatainkban élnek tovább.
Mert a szívünk
őrzi őket — addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.
És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,
lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.
Hiányuk fáj — mégis ajándék, hogy voltak,
mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.
Testük elmúlt, de a kötelék nem,
mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.
Az idő csak változtat, el nem vesz —
mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

2025. november 24., hétfő

Karácsony szíve


 A faluban minden karácsonyeste felragyogott a főtéren álló nagy fenyő. Ám azon az évben nem történt semmi. A fények nem gyúltak ki, a csillag sem világított, és úgy tűnt, mintha a karácsony valahová elbújt volna.

Évike hosszan nézte a sötét fát, majd halkan megkérdezte:

– Anya… elromlott a karácsony?

– Talán elfáradt – simogatta meg anyukája gyengéden. – De biztos visszatér.

Aznap éjjel Évike különös fényre ébredt. A szobájában egy angyal állt: hosszú fehér ruhában, csillogó szárnyakkal, meleg mosollyal.

– Szia, Évike – szólt kedvesen. – Nagy baj történt. A Karácsony Szíve eltűnt, és nélküle nem tud felgyulladni a szeretet fénye. Szükségem van rád.

Évike egy pillanatig sem habozott.

– Szeretem a karácsonyt. Segítek – mondta határozottan.

Az angyal megfogta a kezét, és egyetlen suhanással a havas erdőben találták magukat. A hópelyhek táncolva hullottak köréjük, mintha örültek volna érkezésüknek.

Az erdő mélyén fényes, jégből épült palota magasodott. A kapuban két nagy hómedve ült – nem ijesztően, hanem szomorúan.

– Nem engedhetünk be – morogta az egyik. – Hóharmat Boszorkány megparancsolta.

Évike odalépett az egyikhez, gyengéden átölelte, és azt mondta:

– Én csak a karácsony szívét szeretném visszakérni. Nektek is jobb lesz úgy.

A medvék meglepődtek, majd lassan félreálltak.

– Mehetsz – mondta a másik csendesen. – Vigyázz magadra.

Bent, a trónteremben ott ült Hóharmat Boszorkány. Csillogó kék ruhája és havas haja gyönyörű volt, de a szeme mélyen szomorú. A kezében egy apró kristályszív pihent – olyan halványan világított, hogy alig látszott.

– Kérem szépen a szívet! – mondta határozottan a kislány. – Nem csak az ön tulajdona. Mindenkié.

– Nem adhatom oda – mondta halkan. – Ha a karácsony visszatér, mindenki boldog lesz… csak én nem. Engem rég elfelejtettek.

Évike lassan, puhán, óvatosan közeledett hozzá.

– Szomorú vagy? – kérdezte finoman.

A Boszorkány levegő után kapott, a hangja remegett.

– Régen én is szeretetet adtam… de egyszer nem kaptam vissza. Nagyon fájt. A szívem megfagyott, és azt hittem, ha elrejtem a karácsonyt, legalább nem kell néznem mások boldogságát, miközben én egyedül vagyok.

Évike megszorította a kezét – gyengéden, melegen.

– De most én itt vagyok – mondta mosolyogva. – Látlak. Érzem, hogy jó vagy. A szeretet nem fogy el. Neked is jut.

Hóharmat Boszorkány ajka megremegett, majd legördült az első könnycsepp. A kristályszív a kezében egyre fényesebben ragyogott, mintha a fény Évike szeretetéből születne újjá.

A Boszorkány lassan megérintette a mellkasát.

– Valami… megmozdult bennem – suttogta. – Meleg. Rég nem éreztem ilyet.

Évike bólintott.

– Ez a szeretet.

A Boszorkány tekintete már nem fájdalmat tükrözött.

– Azt hittem, soha többé nem tudok szeretni… – mondta halkan. – De tévedtem. A szeretet visszatalált hozzám. Újra tudok szeretni.

A kristályszív ekkor fényesen felragyogott, és a Boszorkány ruhája is melegebb színűvé vált, mintha a hideg végleg elhagyta volna. Ezután óvatosan Évike kezébe tette a kristályszívet – szeretetből, nem félelemből.

Egyetlen suhanással Évike újra a faluban állt. Az angyal felemelte a kristályszívet, és a nagy fenyő csúcsára tette. Abban a pillanatban a karácsonyi fények kigyulladtak, a csillag ragyogni kezdett, és a szeretet elárasztotta a falut: ölelések, nevetések és boldogság töltötték meg az emberek szívét.

Évike már indult volna haza, amikor az angyal gyengéden megszólította:

– Várj még, kicsi hősöm. Van valami a számodra.

Egy finom ezüstláncot vett elő. A láncon egy apró karácsonyi szívdarab ragyogott, mintha benne lakna egy pici csillag.

– Nálad van a helye – mondta.

Évike elkerekedett szemekkel nézett rá.

– De én csak egy kislány vagyok…

Az angyal átsimított a haján.

– Ember vagy, igen… de karácsonykor angyallá válsz. Amikor szeretettel teszel valamit, amikor megvigasztalsz, megölelsz vagy örömöt adsz valakinek… akkor te vagy valakinek a karácsonyi angyala.

Az angyal Évike nyakába akasztotta a láncot. Amint a kis szívdarab hozzáért a bőréhez, meleg, puha fénnyel felragyogott.

– Nem kell szárny hozzá – suttogta. – Elég a szíved.

Évike átölelte, és csendesen azt mondta:

– Ígérem, hogy szeretni fogok.

Az angyal bólintott.

– Tudom.

Amikor Évike hazaért és átkarolta anyukáját, a nyaklánc szívdarabja újra felragyogott. Nem volt nagy és nem volt hangos – épp olyan volt, mint maga a szeretet: csendes, meleg, igazi.

Attól a naptól kezdve a faluban mindenki tudta – még ha nem is mondták ki –, hogy:

Karácsonykor vannak angyalok a földön. Némelyikük gyermek.

És Évike közéjük tartozott.




A szelíd érkezés



Egyetlen lélegzet áll a lét fölött,
megpihen a csoda szárnya.
Nem menekül semmi elől,
most elfér benne a csend és bája.
A lepke érintése könnyű, mégis súlyt ad
annak, amit eddig nem neveztünk néven.
A színek lassan kinyitják a teret,
ahová csak bizalom léphet be egészen.
Az a béke érkezik meg,
amit nem kell bizonyítani senkinek.
Nem kér helyet,
mégis teret teremt,
és bennünk nyitja ki az otthonát.
A nagy tanítások néha észrevétlenek:
egy szárny, egy rezzenés, egy pillanat.
Nem visz semerre, mégis elmozdít belül,
és onnantól nincs visszaút régi önmagunkhoz.
…és attól a perctől kezdve tudjuk:
van bennünk hely a szépségnek — örökre.

Csendben lettem erős /Monológ/



Ma este végre csend van bennem.
Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.
Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.
Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.
Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.
Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem bizonyítok.
Csak vagyok — végre.
Sokszor mondták, hogy túl érzékeny vagyok.
Talán igaz.
De ami túl érzés volt, az egyszer csak erővé érett.
Az, hogy túl sokat láttam, túl mélyen szerettem, túl könnyen sírtam…
mind ugyanoda vitt: egy pontra, ahol a szívem már nem fél saját magától.
Megtanultam, hogy akitől szeretetet vártam, nem biztos, hogy tud adni.
Hogy lehet valaki mellettem, és mégis távol.
Hogy lehet valakihez tartozni papíron, de nem lélekben.
És azt is, hogy nem tartozni senkihez nem egyenlő a magánnyal.
Van olyan csend, ami gyógyít.
A tekintetem most az égre néz.
Nem kérdez, nem könyörög, nem alkudozik.
Csak tudja: ami jön, jön. Ami megy, megy.
Én pedig maradok önmagamnak.
Sokáig kerestem a hazatérést más emberekben.
Ma először érzem úgy: hazataláltam — ide, magamba.
Nem vagyok hibátlan.
Nem vagyok tökéletes.
Nem vagyok mindenki számára érthető.
De igaz vagyok.
És ez végre elég.
A hajamban csillagok, bennem hegyek, közöttük utak, amelyek látták az eséseimet és az újraindulásaimat.
A múlt nem ellenségem többé — csak tanúm.