2026. január 9., péntek

A csengő



A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.
Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.
Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.
A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal átkötve. Nem mozdult. Csak állt, úgy, mint akinek a súlya nem a kezében van, hanem a mellkasában. Végül letette a csomagot a kirakat elé. Nem sietett. Hátralépett egy lépést, majd még egyet.
Évike nem tudta, miért indul el felé. Csak ment. Olyan volt, mintha a lába már eldöntötte volna, oda kell mennie.
Odaszólt bátortalanul a férfihoz:
– Ott felejtette – mondta halkan.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem. Így akartam. Pont így.
– Kinek szánta?
A férfi egy pillanatig nem válaszolt.
– Annak, aki mindig előbb örült, mint ahogy megkapta volna – mondta végül. – És aki most már nem vár.
Évike lenézett a csomagra.
– Akkor miért nem dobja ki? Miért ide tette?
A férfi ajka megremegett, mielőtt mosolyra húzódott volna.
– Mert ha kidobnám, végleg be kellene vallanom, hogy nincs, aki hazavárjon. Ez nem megy. Mindig itt vásároltuk együtt. Ez volt a kedvenc helye. Azért teszem ide.
Csend lett köztük. Nem kényelmetlen, inkább súlyos. Az a fajta csend, amelyben az ember óvatosabban vesz levegőt.
– Te is vársz valakit? – kérdezte a férfi.
Évike nem felelt azonnal. A zsebébe nyúlt.
– Igen. Mindig – mondta végül.
Elővette a csengőt. Apró volt, megkopott, a hangja alig több, mint egy rezdülés. Amikor megszólaltatta, nem történt semmi. A házak hallgattak. Az utca is.
– Anyukámé volt – mondta. – Azt mondta, ha elveszek, csengessek. Mert aki igazán szeret és szeretett, az meghallja.
– És… meghallotta már valaki? – kérdezte a férfi halkan.
Évike megrázta a fejét.
– Még nem. De ma karácsony van. Ma nem haragszom érte, ha nem.
A férfi felvette a csomagot. A keze enyhén remegett.
– Tudod – mondta –, volt egy karácsony, amikor nem csomagoltam. Azt hittem, majd jövőre. Azóta minden évben csomagolok, csak hogy legyen mit tartani.
Évike a csengőt felé nyújtotta.
– Maga csengessen – mondta. – Hátha magát hamarabb meghallják. Úgy érzem, magának nagyobb szüksége van rá most, mint nekem.
A férfi megszólaltatta. Egyszer. Kétszer. Semmi. Már épp visszaadta volna, amikor egy közeli ház ajtaja megmozdult. Csak résnyire.
Egy asszony állt ott. Annának hívták. Egyedül élt ebben a házban, mióta az élete csendesebb lett, mint amilyennek valaha képzelte. Nem kérdezett sokat, inkább észrevett. A hideget, a megtorpanást, azokat, akiknek most nem a szavakra volt szükségük. Figyelmesen végignézett rajtuk.
– Hideg van – mondta. – Jöjjenek be, hogy átmelegedjenek.
Odabent meleg volt, fenyőillat, halk fény, egy asztal, amelynél csak üres székek voltak. Anna nem sietett. Úgy mozgott, ahogyan az teszi, aki tudja, hogy a szeretetnek idő kell, és nem kérdezni, hanem helyet adni szokás neki.
Évike megállt. Visszafordult, és átölelte a férfit. Nem erősen. Úgy, ahogyan az ölel, aki nem kér ígéreteket.
A férfi sokáig állt mozdulatlanul, aztán visszaölelte.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Karácsony napja volt, szent este.
Azon az estén három szív kinyílt egymás felé.

Új erő



 „Amikor a tenger hullámai összeütköznek,

új erő szabadul fel,

és új hullámok keletkeznek –

ahogyan az életben is az ütközések formálnak.”

Negyedik advent



Az első gyertya fellobban –
hit,
belső tartás a csend szélén.
A második lángja továbbindít –
remény,
lépés a bizonytalanságon át.
A harmadik fénye megérkezik –
öröm,
szívben oldódó idő.
A negyedik gyertya körénk simul –
szeretet,
összetart, emlékezik, hazavezet.
Négy láng áll egy körben,
fenyőág őrzi a teret,
a fény már bennünk folytatódik,
és az ünnep
megszületik.

A repedés mentén



Embernek születtem,
tapasztalni jöttem.
Néha összecsapnak a hullámok,
mint előttem a tenger.
Belül háborgás, egy ki nem mondott kiáltás,
majd egy szünet –
egyetlen nagy lélegzet,
ahol minden átrendeződik,
és a repedés mentén fény szivárog.
Ha az út elhomályosul,
elengedem a szorítást,
figyelek,
mert a sors ilyenkor
más irányból szólít.
Itt minden idő földi idő,
a repedések tanítanak járni,
és ami egykor angyalinak tűnt,
lassan emberré válik bennem.
Itt belül lehetek angyal,
a világ hívása elér,
lépteim súlya földre húz,
és minden nap emlékeztet:
embernek születtem.

Hamu után



A hátam mögött
a főnix kibomlik
parázsból tanult emlékezés
Szárnya
felismerés
hogyan tart meg a tűz
Állok
a hamu már mögöttem
arany vonalaim
visszatalálnak a testembe
A láng
átírt
és átengedett
A főnix történik
én pedig hordozom
az újjászületés csendes súlyát
Most
a fény tudja
hol van a helye.

2025. december 20., szombat

Téridő nélkül



Az álom akkor kezdődik,
amikor lehunyom a szemem,
amikor a világ elfelejt
megnevezni.
Ilyenkor eltűnik a nevem.
Marad egy test,
amelyben erdők lélegeznek,
tavak emlékeznek arra,
hogyan lehet mozdulatlanul élni.
Jelenlét áll bennem.
Egy irány,
amerre a gondolat
tovább oldódik.
Az idő szétterül,
mint egy vízfelület,
amely elnyel
és megtart.
Fák nőnek a mellkasomban.
Figyelnek.
Gyökereik a tegnap hiányába érnek.
Az álom történik.
A felébredés után
a tér kitágul,
és minden visszatalál
oda,
ahol különbség nélkül
egy volt a bent
és a kint.

2025. december 19., péntek

A lap szélén



A történet a lap szélén született, ott, ahol a mondatok elvékonyodnak, és a papír elkezd kételkedni a saját anyagában. A könyv nyitva feküdt, nem olvasásra készen, inkább tartásban, mint ami pontosan tudja, hogy amit őriz, nem betű, hanem irány. A sínpár mindig is ott húzódott benne, láthatatlanul és megmásíthatatlanul, a vas tisztán és egyenesen futott végig a lapokon, olyan pontossággal, amely nem hajlik, nem keres kiskaput, nem alkuszik.
A vonat megjelent, jelenlétté sűrűsödött, mint egy felismerés, amely régóta létezett, csak most kapott végre helyet. A fák álltak, a hó hullott, a világ nem tett hozzá semmit, mert nem volt mit fokozni rajta. Ez nem hívás volt és nem búcsú, hanem állapot, annak felismerése, hogy a történet nem engedélyt kér, hanem helyet, és csendesen annyit mond: itt vagy.
A könyv lapjai megtanulták, hogyan lehet megtartani valamit birtoklás nélkül, egyensúlyba kerültek, és ami ott maradt utánuk, az nem hiány volt, hanem súly, rendezett, tiszta erő, amely nem lehúz, hanem a helyére tesz. A történet nem folytatódott, hanem létezni kezdett.
Ennek a létezésnek pontos következményei lettek, anélkül hogy bármi látványosan megváltozott volna. A mozdulatok célba értek, a mondatok rövidebbek lettek, a döntések megszülettek, és apró eltérések jelentek meg ott, ahol eddig minden elsimult. Valaki megállt egy ajtó előtt, kezében a kilinccsel, majd elengedte, és nem ment be soha többé. Valaki másik utcán ment haza, egy kéz félúton megállt, egy tekintet elfordult a megfelelő pillanatban, és ezek a pillanatok most nem vesztek el egymás után, hanem megálltak ott, ahol valóban történnek.
Az emberek éltek tovább ugyanazzal az arccal és ugyanazzal a hanggal, mégis könnyebb lett elengedni azt, ami nem igaz, és könnyebb lett ott maradni, ahol valóban jelen vannak. A könyv közben aránnyá vált, mértékké és viszonyítási ponttá, és aki egyszer meglátta, attól kezdve másképp mérte a súlyt, nem a dolgokét, hanem a pillanatokét, azt, hogy mit tart meg, mit enged továbbhaladni, és mit hagy eltűnni a zajban.
A történet ott dolgozott tovább, ahol addig minden elmosódott, és amikor valaki visszalapozott, akár csak gondolatban, nem új mondatokkal találkozott, hanem egy állapottal, olyannal, amely már eldőlt benne. Ezért nincs folytatás, ezért nincs megfejtés, mert a lényeg a helyén maradt, miközben minden továbbmozdult.