Üres vagyok,
mint kiszáradt kút,
amelynek mélyén
már visszhang sem felel.
Senki van bennem.
Nincs neve,
nincs arca,
nincs családja,
nincs senkije.
Nincs célja,
nincs hajtóereje,
nincs út előtte.
Csak a test maradt.
A test felkel,
viszi tovább a napot:
mos, takarít, boltba indul,
főz, és elvégzi mindazt,
amit még el kell végeznie.
De belül
nem mozdul senki.
A szív üres.
Kiáltás nélkül,
kérés nélkül,
várakozás nélkül.
Csak áll bennem,
mint elhagyott ház,
nyitott ajtókkal,
néma szobákkal.
Minden eltűnt.
A fájdalom is
lassan porrá szárad,
a szeretet
köddé vékonyul.
Az elme nézi,
de nem érti,
hová lett a hit,
amely eddig vitt.
Hová lett a kéz,
amely annyit adott,
hová lett a hang,
amely szavakat gyújtott
mások sötét napjaiba.
Semmi és senki.
Ennyi maradt ma:
egy működő test,
egy kiürült szív,
egy névtelen belső tér.
Ahol már
senki lakik,
és senki sem
kérdez vissza.
Lassan köddé válik
minden bennem.
A név,
a hit,
a szeretet,
és a nő,
aki valaha voltam.
