Amikor rátaláltak,
már nem volt ország,
amely magáénak mondhatta volna,
sem nyelv,
amelyen megszólíthatták.
Csak az arc maradt.
Szemhéján kvarc,
ajka szélén vas,
homlokában egy hajszálvékony réteg
abból a régi világból,
amelyben még órák mérték
az emberek idejét.
A kutatók kesztyűben hajoltak fölé.
Megmérték a korát,
a nyomást,
a kőzetbe záródott virágport,
de azt nem tudhatták,
hányszor nevetett vacsora közben,
kit várt hiába alkonyatig,
kinek őrizte helyét az asztalnál,
és melyik mondatot
nem mondta ki soha.
Az újságok először
A hegy asszonyának nevezték,
azután történelmi leletnek,
végül egy számmal jelölték
egy klimatizált teremben.
Naponta ezrek álltak meg előtte.
Mindenki ugyanazt kérdezte:
hogyan maradhatott ilyen épen?
Senki sem kérdezte,
milyen élete lehetett,
és mi minden tűnt el körülötte,
mire csak az arca maradt.
Éjjel a múzeumőr
néha levette a sapkáját,
leült mellé,
és mesélt neki a lányáról,
aki messz költözött,
a csöpögő csapról,
a térdéről,
amely már eső előtt fájni kezdett,
meg arról,
hogy néha már életében
emlékké válik valaki azok számára,
akik egykor szerették.
Az arc nem felelt.
De reggelre
egy apró kristály nőtt
a bal szeme alatt.
A szakértők
természetes kiválásnak nevezték.
Az őr azonban tudta:
a hegy azon az éjszakán
megtanult sírni.
