Ó, ha csillag volnék

 Ó, ha csillag volnék fenn az éjszakában,

fényt gyújtanék csendben az éj ablakában.

Az ég hozzám hajolna, titkait mesélné,

s minden bánatos szívet hajnalig kísérnék.

A Hold rám mosolyogna ezüstös szemével,

a szél üzenne nékem halk zenével.

Fényem puha kendőként hullna lenn a földre,

hogy aki elfáradt már, megpihenjen benne.

Ha sírna lent egy lélek, hozzá lehajolnék,

sötét egén egy apró reménysugár volnék.

A bánat ajtajánál szelíden megállnék,

és egy maréknyi fénnyel új holnapot kínálnék.

Ó, ha csillag volnék, csak azt kérném az égtől,

megóvhassalak téged minden sötétségtől.

S mikor a hajnal végül aranykaput tárna,

fényem ott maradna még a szívedbe zárva.

A fény születése

Mély völgy fölött arany parázs ébred,

a fák hegyén át lassan útra kel,

ködök hajából hajnal bontja ékét,

s az Ég a földre tiszta választ lehel.

Sötét lombok félrehajtva állnak,

árnyékuk hosszú, mégis megtörik,

mert fent a fény már koronát ad ágnak,

s a messzeség aranyba öltözik.

Szelíd sugárral érkezik a reggel,

ahogy a mélyből új remény fakad,

s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel

minden, mi régi éjből megmaradt.

Erdők fölött a pára felragyogva

már nem takar, csak fényhez enged át,

s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,

hogy megszenteli minden ág porát.

Így születik a fény: előbb csak rezzen,

majd átölel hegyet, mezőt, eget,

s ami tegnap mély homályban élt,

ma arany fényben a fény arca ránevet.

www.muzsakkonyvtara.hu