A következő címkéjű bejegyzések mutatása: metaforikus költészet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: metaforikus költészet. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 27., kedd

Egy falevél-Minden és semmi



Rügyből lett levél egy tavaszi ágon,
parányi zöld jel a végtelen világon.
Magába fogadta az esők illatát,
a nyár meleg fénye aranyozta rajzolatát.
Az ősz közeledtén a lomb egyre ritkább lett,
a levél elengedte az ágat, útra kelt.
Egyetlen szellő a magasba emelte,
a rétek szelíd csöndjét köréje lehelte.
Nem tudta, hová viszi a szél,
mégis táncolt a fényben a levél.
Az ég csak egy rés volt az ágak között,
most az egész táj köréje költözött.
Az ágon a lombnak apró része volt,
lebegve egyre tágabb köröket rajzolt.
Az avarba hullt, a szél továbbhaladt,
az elmúlt nyár fénye ereiben maradt.
Egy falevél. Minden és semmi.

2026. szeptember 28., hétfő

Ó, ha csillag volnék




 Ó, ha csillag volnék fenn az éjszakában,

fényt gyújtanék csendben az éj ablakában.

Az ég hozzám hajolna, titkait mesélné,

s minden bánatos szívet hajnalig kísérnék.


A Hold rám mosolyogna ezüstös szemével,

a szél üzenne nékem halk zenével.

Fényem puha kendőként hullna lenn a földre,

hogy aki elfáradt már, megpihenjen benne.


Ha sírna lent egy lélek, hozzá lehajolnék,

sötét egén egy apró reménysugár volnék.

A bánat ajtajánál szelíden megállnék,

és egy maréknyi fénnyel új holnapot kínálnék.


Ó, ha csillag volnék, csak azt kérném az égtől,

megóvhassalak téged minden sötétségtől.

S mikor a hajnal végül aranykaput tárna,

fényem ott maradna még a szívedbe zárva.




2026. május 19., kedd

A fény születése



Mély völgy fölött arany parázs ébred,
a fák hegyén át lassan útra kel,
ködök hajából hajnal bontja ékét,
s az Ég a földre tiszta választ lehel.
Sötét lombok félrehajtva állnak,
árnyékuk hosszú, mégis megtörik,
mert fent a fény már koronát ad ágnak,
s a messzeség aranyba öltözik.
Szelíd sugárral érkezik a reggel,
ahogy a mélyből új remény fakad,
s bennem is mozdul fénylő, tiszta renddel
minden, mi régi éjből megmaradt.
Erdők fölött a pára felragyogva
már nem takar, csak fényhez enged át,
s a hajnal úgy hajol a fákra, dombra,
hogy megszenteli minden ág porát.
Így születik a fény: előbb csak rezzen,
majd átölel hegyet, mezőt, eget,
s ami tegnap mély homályban élt,
ma arany fényben a fény arca ránevet.