nem kérdezett, csak robbant.
Mint a hegy gyomrából
kitörő őserő,
szétrepesztette bennem a régit.
Hangok törtek át,
vad örvény lett a csendből,
mint szélvihar,
mely a fák emlékét rázza meg.
Fájt a világ bennem,
és én fájtam a világnak.
De amikor elcsitult,
valami új lett bennem:
Erő,
mint folyóban rejlő sodrás;
lélek,
mint tisztuló forrás;
és béke,
mint harmat az ébredő mezőn.
Majd megérkezett
az első öröm:
mint fény,
mint áramlás —
irányt mutató út
a szívemen át.
Nem tudtam, hová tartok,
csak azt, hogy mozdul
bennem az út.
Mint egy sugár,
mely megtalálja a
réseket a sötéten át —
és ez elég volt:
léptem tovább.
