Írói magány

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Aurora az ablak előtt ült, kedvenc foteljében. Kezében egy régimódi töltőtollat szorongatott, előtte vastag füzet hevert, tele kusza, mégis gyönyörű gondolatokkal. Az ablakon túl a hó pelyhei hangtalanul hullottak, lágy fehérséggel borítva be a tájat. A szobában csak a kandalló tüzének ropogása törte meg a csendet.

Aurora magányos volt. Nem a világ zajától menekült. Íróként ismerte az egyedüllét minden árnyalatát. Tudta, hogy a magány nem a társaság hiánya, hanem egy belső állapot, egy érzés, ami a szív legmélyén születik. A füzetbe hajolva ezt írta:

„A magány olyan, mint a hó. Szépen hullik, lágyan takar be mindent, de alattomosan hideg. Hiába nézik sokan csodálattal, az ember bőre alatt fagyossá válik.”

Aurora mindig is úgy gondolta, hogy a magány az ő osztályrésze. Családja szerette, barátai voltak, de a lelke legmélyén mégis nagyon egyedül volt. A napjai írással teltek, a történetekkel, amelyekben kiteljesedhetett, éjjelente is írt. Közben egy-egy sétát tett, a csillagokat és a holdat nézte.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egy könyvbemutatón találkozott vele. A férfi nem volt különösebben feltűnő, mégis volt benne valami, amire Aurora felfigyelt. Talán a szemei, amelyekben mintha egy másik világ nyugodtsága tükröződött volna, vagy a halk hangja, amely egyetlen kérdést tett fel:

– Miért ír ilyen szomorú dolgokat?

Aurora meglepődött. Ez a férfi nem a történeteiről beszélt, hanem róla. Valamit látott benne. Az este folyamán újra és újra megszólította, és Aurora döbbenten vette észre, hogy a szavai körül már nem a magány csendje van, hanem valami más. Valami meleg.

Aznap este, amikor hazaért, leült a kandalló mellé, és ismét kinyitotta a füzetét. De most nem a magányról írt. Valami új született meg a tolla alatt. A szerelem.

A férfi, aki belépett az életébe, nem űzte el a magányát, mert nem is akarta. Egyszerűen csak elfogadta, hogy Aurora része, ahogy minden más vonását is. A szeretetük, szerelmük nem volt hangos, de mély és igaz. Aurora rájött, hogy a magány nem ellenség. Időnként visszatért, de már nem volt ijesztő, mert mellette ott volt valaki, aki szerette, és akit szeretett.

Aurora most is az ablak előtt ült, és a hó hullását figyelte. A szoba meleg volt, a kandalló tüze lágyan parázslott. A férfi halkan lépett mellé, egy csésze teát tett az asztalra, majd odahajolt hozzá, gyengéden átölelte, mosolyogva. Aurora felnézett rá, és boldogan visszamosolygott. Abban a pillanatban a szíve minden csendje megtelt élettel. Boldog volt. Végre igazán boldog.

Újév dallama

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Peter az ablaknál állt, és az éjszaka sötétjét figyelte, amelyet időről időre tűzijátékok robbanásai színeztek meg. A szoba csendes volt, szinte élettelen, a zongora némán várakozott a sarokban. Egykor minden az életről szólt itt: gyermeki kacajok, dallamok, egy szerető család mindennapjai. Most csak a magány maradt. A csendes magány.

Három évvel ezelőtt még azt hitte, mindene megvan: sikeres karrier, tapsoló közönség és egy család, amelyhez hazatérhetett. A zene lett a mindene, de mindent el is vett tőle. Az állandó fellépések, az utazások, az elmaradt születésnapok és ünnepek mind felhalmozódtak, míg végül Elizabet, a felesége, nem bírta tovább. Maya, a lánya, aki egykor rajongva nézett fel rá, szintén eltávolodott tőle.

Peter tudta, hogy hibázott. Nem egyszerűen elvesztette a családját – ő maga taszította egyre távolabb őket magától. És most, már csak a magány maradt, a zongora, amely egykor a boldogságot jelentette számára, hidegen és üresen állt.

Ezen az estén is a múlt árnyai kísértették. A zongorafedélen egy levél feküdt, Elizabet kézírásával:

„Maya szeretné, ha újra része lennél az életének. Tudom, hogy mélyen te is szereted őt. Ha van bátorságod, keresd meg. Ő még hisz benned.”

Peter gyengéden megérintette a levél sarkát, de nem tudott megmozdulni. Mi van, ha túl késő? Mi van, ha már nincs mit helyrehozni?

A gondolatait kopogás szakította félbe. Zavartan az ajtóhoz lépett, és amikor kinyitotta, ott állt Maya. A lány arcán félénk mosoly bujkált, a kezében egy régi dobozt tartott.

– Boldog új évet, apa! – mondta halkan.

Peter megdermedt. A lánya utoljára gyermekként állt előtte ilyen közel. Most egy fiatal nő volt, de a szemében ugyanaz a melegség csillogott, amit annyira szeretett. A kezében tartott doboz egy pillanatra még mélyebb érzéseket ébresztett benne.

– Maya… te… miért vagy itt? – kérdezte rekedten, és ekkor a kérdésében egy kis szorongás és aggodalom is megbújt. Félt, hogy a lánya talán már nagyon eltávolodott tőle.

A lány belépett, és a zongorára tette a dobozt. – Azért jöttem, mert nem akartam, hogy egyedül töltsd a szilvesztert apa.

Kinyitotta a dobozt, és régi emlékek kerültek elő belőle: gyermekkori rajzok, családi fotók, és egy apró kottafüzet, amelyet Péter írt neki, amikor kicsi volt.

– Megőriztem ezt a dobozt – mondta Maya, és a szavaiban ott volt a szeretet, amit Peter talán már elfeledett. – A zongorázás, amit tőled tanultam, mindig erőt adott, amikor hiányoztál. Talán ezért szeretem még most is, és gyakorlok minden nap.

Peter szíve összeszorult. A szavak kifakadtak belőle, mielőtt visszatarthatta volna őket:

– Annyira sajnálom, Maya. Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor szükséged volt rám. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy ne bántam volna meg, amit tettem. Te vagy a legfontosabb az életemben, és ezt elfelejtettem kimutatni.

Maya szemeiben könnyek csillogtak, de elmosolyodott. Az a mosoly, amit Peter oly jól ismert, amelyben ott volt a megértés, az elfogadás és a remény. – Tudom, apa. És most itt vagyok, mert nagyon szeretlek.

Peter könnyeivel küszködött, de végül ő is elmosolyodott. Maya leült a zongorához, és finoman végigsimította a billentyűket. Az első hangok, a jól ismert "Für Elise" dallama, egy szelíd és kedves melódia, betöltötték a szobát. Peter szemében könnyek gyűltek, miközben figyelte, ahogy Maya a számára is fontos, közösen tanult dalt játszotta. A dallam, amit együtt tanultak, most újra megszólalt, és minden fájdalom, amit éreztek, mintha elpárolgott volna.

– Apa játszunk úgy mint régen! – mondta mosolyogva Maya, és a hangja tele volt olyan melegséggel, amitől Peter megnyugodott.

Peter tétovázott egy pillanatig, de Maya bátorítóan, szeretetteljesen nézett rá. Leült mellé, és amikor Maya újból elkezdett játszani, ő is csatlakozott. A hangok egymásba fonódtak, a dallam betöltötte a szobát.Mind a ketten szeretettel és szenvedéllyel telve játszottak, mint régen.Peter először érezte úgy, hogy nem csak a zenében talált újra otthonra, hanem visszakapta a lányát. Az ujjaik együtt futottak végig a billentyűkön, mintha a közösen töltött évek fájdalmát és örömét egybefonva hozták volna vissza az összetartozást.

Amikor a dal véget ért, Maya elmosolyodva fordult felé, és a mosolygása ezúttal nem csupán a múlt fájdalmait, hanem a jövő reményeit is tükrözte.

– Boldog új évet, apa! Maya és Peter átölelték egymást. Mindketten érezték a határtalan szeretetet, ami mindennél fontosabb.

Peter tiszta szívből mosolygott, és a válaszában ott volt minden bocsánat, minden ígéret. – Boldog új évet, kicsim! Megígérem, hogy ezentúl mindig itt leszek neked.

A zongora halk hangjai között együtt köszöntötték az új esztendőt, és Peter tudta, hogy ez a pillanat a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphatott. A zene, amely egykor elválasztotta őket, most örökre összekötötte.

Álmodozó Angyal

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Szeretnék kapni illatos rózsát,

Melynek szirmai őrzik a szívem titkát,

Szép szavakat, melyek elsöprő erővel,

A lelkemig hatnak, s örökre nyomot hagynak.

Ölelést, mint tavaszi, lágy szellőt,

Mely éltet, akár a földet érintő gyönge zápor,

Megbecsülést, mint aranytükör,

Mi visszaveri tiszta szándékom fényét.

Édes csókot, mint reggeli harmat,

Mely ébreszti a virágot, és szívemet melegíti,

És ha még hozzáteszel egy kis varázst:

Szerelmet, mely szívemet öleli egy életen át.

Álmodozom, mert a lelkemnek oly jó,

Ilyenkor könnyű és boldog vagyok,

Felhők közt suhanok, és szabadon álmodok,

Örökre álmodozó angyalként maradok.

Egy év vége, egy új év reményei

Elérkezett az év vége, az a különleges pillanat, amikor megállunk egy percre, és visszatekintünk az elmúlt hónapokra. Ahogy végigpörgetem az emlékeket, sorra előbukkannak azok a pillanatok, amelyek érzésekkel és gondolatokkal teltek meg, és amelyek mára egybefonódtak az életem történetével. Az évek múlásával mindegyik egy apró darabja lesz annak, aki vagyok.

Volt fájdalom – olyan mély, szívbe markoló fájdalom, amely sokszor éjszakákra elnyelt, és csak a könnyeim tartották életben a reményt. A fájdalom fájt, szinte darabokra szedett, de valahol mélyen, egy sziklaszilárd meggyőződésben tudtam, hogy nem maradhatok ott. És akkor ott volt az öröm, mint egy hirtelen napsugár, amely áthatolt a felhők között. A legnehezebb pillanatokban is találtam valamit, ami átvitt a sötétségen. Azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy a világ súlya elviselhetetlen, és már nem marad erőm, hogy tovább lépjek. Olyan szakadékokat hagytam magam mögött, amelyeket akkoriban nem hittem, hogy át tudok lépni. De mégis megtettem, és most, visszatekintve, csodálkozom, hogy hogyan sikerült túlélni. Talán azért, mert a belső utazásaim fontosabbak voltak, mint bármi más. Megtanultam, hogy mi a valódi érték az életben, és elengedtem mindazt, ami már nem szolgált engem.

De nemcsak bánat kísérte ezt az évet, hanem örömök is. Az öröm, amelyet az írás ad. Az írás számomra több, mint puszta tevékenység: egy folyamat, amely a lényem szerves részévé vált. Írtam – egész évben. A szavakban találtam menedéket, a papíron pedig újra meg újra birtokba vettem a világot. Az írás lehetőséget ad arra, hogy mindazt, amit érzünk, átéljük és megértsük, s mindezt megoszthassuk azokkal, akik nyitottak rá. Minden egyes betűt a szívem szeretetével írtam, mert úgy érzem, hogy az írás nem csupán a szavak játékáról szól, hanem arról is, hogy a szeretet nyelvén kommunikáljunk egymással.

Az írás szabadság számomra. Amikor tollat ragadok, úgy érzem, hogy végre szabad vagyok – a gondolataim szárnyalhatnak, a világ határai eltűnnek. Minden egyes szóval egy újabb lépést teszek önmagam felé, mintha egy madár szárnyra kapna, és a légáramlatok segítségével könnyedén, erőlködés nélkül repülne. Ez az, amit az alkotás ad: szabadságot és teljességet.

Az örömök sorába tartozik, hogy idén megalapítottam a Múzsák Könyvtára csoportot, amely számomra nem csupán egy közösség, hanem egy szeretetteljes, támogató tér, ahol írók, költők és olvasók találkozhatnak, és közösen hozhatják létre a szépséget. Az ott született barátságok és a közös alkotások mind azt bizonyítják, hogy az irodalom képes arra, hogy összekapcsolja az embereket, és új kapcsolatokat, új fényt hoz az életünkbe. Ebben az évben sikerült létrehoznunk egy gyönyörű antológiát, a Karácsonyi Kincsesláda című könyvet, amely mindenki számára egy emlékezetes ajándék. A szeretet és alkotás ereje életre keltette ezt a projektet, és minden sorában ott van minden szerző lelkének egy darabja.

Ezen felül megtiszteltetések is értek – oklevelek, elismerések, amelyek szívből jólestek. Mégis, számomra az igazi érték nem ezekben rejlik. Az írásom nem a hírnévről szól, hanem arról, hogy elérjem az olvasók szívét. Célom, hogy a verseim, novelláim, gondolataim tükröt tartsanak a világ elé, hogy elérjék mindazokat, akik elolvassák őket, és egy-egy pillanatra örömöt, vigaszt vagy elgondolkodtató üzenetet adjanak. Az igazi elismerés számomra az, amikor valaki azt mondja, hogy az írásom segített neki.

A következő évben nagy vágyakat dédelgetek, amelyek mindegyike új kihívásokat tartogat számomra. Szeretném végre kézbe venni a saját verseskötetemet, amely már hosszú ideje érik bennem. Ez a kötet nemcsak egy álom megvalósulása, hanem egy utazás lezárása is lesz – annak a bizonyítéka, hogy a szenvedély és kitartás meghozza gyümölcsét. Emellett szeretném befejezni a regényemet is, amely szintén ott él a gondolataim között, és csak arra vár, hogy valósággá váljon. Ehhez időre, egészségre és anyagi bőségre is szükségem lesz, hogy minden tervem megvalósulhasson.

Ez az én kívánságom az új évre. A családom számára azt kívánom, hogy minden álmuk és vágyuk teljesüljön, hogy mindig erősek és boldogok legyenek. Kedves ismerőseimnek, írótársaimnak és minden kedves olvasómnak sok örömet, sikert és boldogságot kívánok.

Én pedig nyugalmat kérek: hogy elég időm és energiám legyen önmagamra és az alkotásra. Kérek bőséges ihletet, hogy mindig legyen mit papírra vetnem, és kérek egészséget és kitartást, hogy mindent véghez vihessem, amit elterveztem. És talán egy csokor illatos rózsát is szeretnék, hogy emlékeztessem magamat: minden új évben ott a lehetőség, a megújulás.

Újév kapujában

Legyen lépted mindig könnyű,

Szíved lángja tiszta, gyönyörű.

Álmok szárnyán szállj az égig,

Szeretetben élj mindvégig!

Legyél mindig fény és hála,

Szórj reményt a nagyvilágra.

Minden könnyed csillag legyen,

S öröm kísérjen szüntelen!

Lelked őrizd, tisztán, ébren,

Hitben élj és egészségben.

Újév hajnala békét hintsen,

Szeretetben fürödj egész évben!

2025-ös Újévi köszöntő

Új év topog, az ajtódon kopog,

Új év topog, az ajtódon kopog,

Reménnyel töltsd meg minden napot!

Hozzon békét, sok szép csodát,

Hagyj hátra mindent, mi nem kell már!

A holnap tiszta, a perc a tiéd,

Írj új lapokra boldog mesét!

Mosolyból építs színes hidat,

Szeretet kösse össze napjaidat!

Legyen az új évben fényed s erőd,

Álmokból sződd meg az új jövőd!

Legyen szíved könnyű és szabad,

Kívánom legyél a legboldogabb!

Új Év, Új Kezdet

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Izabella reszketeg sóhajjal emelte fel a fejét. Az arca vörös volt a sírástól, a könnyei apró foltokat hagytak a takarón, amelyen ült. A szoba csendje szinte fojtogatta, mintha még a falak is osztoztak volna a magányában. A karácsony egy hazugság volt. Nem mesélte el senkinek, mi történt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy Róbert elhagyta? Az egykori boldogság helyén csak üresség maradt.

Emlékei visszatértek ahhoz a naphoz, akarata ellenére. Az iroda sárgás fénye, a cipősarkak koppanása a padlón. Visszament az aktáért, amit ottfelejtett, és abban a pillanatban, amikor belépett, meglátta őket. Róbert és az a nő, nevetve, bizalmasan közel hajolva egymáshoz. Mintha az ő jelenléte és élete sosem számított volna.

Azóta minden nap küzdelem volt. A munka egy üres kötelességgé vált, amelyet csak azért végzett, mert muszáj volt valamiből megélni. A szüleit nem akarta terhelni az igazsággal. Mindig is azt gondolták, hogy ő az erős lányuk, aki mindent képes megoldani.

Most azonban, az év utolsó estéjén, a magány újra szinte ránehezedett. Az órára pillantott. Este kilenc volt. "Még három óra, és vége ennek az átkozott évnek" – gondolta keserűen.

Ahogy az ablakon kinézett, egy pillanatra elgondolkodott. Miért ne hagyhatna itt mindent? Miért ne kezdhetne új életet? A vidéki csend, a szülei közelsége... talán az gyógyírt jelenthetne. De ugyanakkor ott volt benne a félelem is. Mi van, ha a magány vidéken még mélyebb lenne?

Ekkor csipogott a telefonja. Egy ismeretlen számról érkezett üzenet:

"Boldog új évet kívánok, Izabella! Remélem, egyszer lesz lehetőségünk beszélgetni. Köszönöm, hogy annak idején segítettél nekem. Üdv, Dávid."

Dávid? Néhány pillanatig tűnődött, aztán eszébe jutott. Az új kolléga volt az, akinek néhány hónapja segített betanulni. Egy kedves, visszafogott fiú, akinek a mosolya mindig őszinte volt, bár akkoriban ő túl elmerült a saját fájdalmában, hogy jobban megismerje.

Egy pillanatnyi tétovázás után válaszolt:

"Köszönöm az üdvözletet. Boldog új évet neked is!"

Nem gondolta, hogy bármi lesz ebből az üzenetből, de alig egy perc múlva megérkezett a válasz. Dávid érdeklődött, hogy van, és nemsokára már úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Dávid megkérdezte, nem lenne-e kedve csatlakozni hozzá és néhány barátjához egy közeli téren, ahol tűzijáték lesz.

Izabella először habozott. A magány és a bizalmatlanság régi barátai voltak, de valami, talán a kíváncsiság vagy az a halvány remény, hogy valami megváltozhat, arra késztette, hogy igent mondjon.

Ahogy Izabella végignézett magán a tükörben, halvány mosoly jelent meg az arcán. Alkalomhoz illő ruhát vett fel, enyhe sminket tett az arcára, hosszú haját pedig egyszerűen kiengedte. Nem akart túlzásba esni, de most először hónapok óta azt érezte, hogy van értelme egy kis energiát fordítani önmagára. A szíve még mindig bizonytalanul dobogott, de valahol mélyen érezte, hogy ez az este más lehet.

Nem kellett messzire mennie. A találkozóhely mindössze néhány sarokra volt, és az utca ünnepi fényei már messziről köszöntötték. Szépen, határozott léptekkel odasétált, miközben megpróbálta megnyugtatni a szíve heves dobbanásait. Amikor meglátta Dávidot, aki a téren állt és mosolyogva integetett, hirtelen minden bizonytalansága szertefoszlott.

Amikor találkoztak, Dávid kedvesen üdvözölte.

– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igent mondasz.

– Bevallom, kicsit vacilláltam. Nem szoktam ilyen hirtelen döntéseket hozni – válaszolta Izabella mosolyogva.

– És miért döntöttél mégis úgy, hogy eljössz? – kérdezte Dávid.

Izabella kis szünetet tartott, majd sóhajtva megszólalt:

– Talán azért, mert elegem lett abból, hogy mindig csak visszautasítom a lehetőségeket. Mostanában sok mindent elvesztettem… úgy éreztem, muszáj valamit változtatnom.

Dávid komoly arccal bólintott.

– Tudom, hogy nem vagyok túl régi ismerősöd, de amikor elkezdtem itt dolgozni, te voltál az első, aki igazán figyelt rám. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor te megérdemelsz egy vidám estét.

– Ez… kedves tőled. Nem is tudom, mikor mondták nekem utoljára, hogy megérdemlek valamit – válaszolta Izabella, kicsit elpirulva.

Ahogy telt az este, Izabella egyre jobban felengedett. Egy-két pohár bort ivott, majd Dávid unszolására egy koktélt is megkóstolt. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, így hamarosan egy kellemes bódulat lett úrrá rajta.

A tűzijáték alatt Dávid gyengéden megfogta a kezét.

– Mondd, mi lenne az első dolog, amit megváltoztatnál, ha varázsütésre újrakezdhetnéd?

Izabella gondolkodott, majd elmosolyodott.

– Talán bátrabb lennék. Nem hagynám, hogy a félelmeim határozzanak meg. És te?

Dávid nevetett.

– Én? Talán kicsit kevésbé gondolnám túl a dolgokat. Például azt, hogy elhívjalak ma este.

Izabella mosolyogva nézett rá.

– Ez túlzottan átgondolt volt?

– Nem is tudod… vagy tízszer újrafogalmaztam azt az üzenetet, amit küldtem.

Izabella nevetett, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.

Izabella mosolygott, majd egy pillanatnyi csend után Dávid felé fordult. Az alkohol és a pillanat varázsa megtette hatását; nem gondolkodott, csak közelebb hajolt hozzá.

A csók váratlan volt, de mégis tökéletesnek tűnt. Dávid keze gyengéden Izabella derekára simult, és a csók lassú, óvatos volt, mintha mindketten tartottak volna attól, hogy a pillanat túl törékeny. De ahogy a csók mélyebbé vált, minden kétség eltűnt. Csak ők ketten léteztek abban a pillanatban; a világ megszűnt körülöttük. Amikor lassan eltávolodtak egymástól, Dávid még mindig Izabella szemébe nézett, és halkan megszólalt:

– Lehet, hogy túl korai erről beszélni, de remélem, nem ez lesz az egyetlen találkozásunk.

Izabella lassan bólintott, szemei csillogtak, és gyengéden megszorította Dávid kezét.

– Én is remélem – suttogta.

Egymást átölelve élvezték az újévet. Táncoltak, mintha csak ketten lettek volna a világban. Izabella mosolygott, szíve könnyedséggel telt meg, amit rég nem tapasztalt. Egy biztos volt: minden csodásan indult az új évben.