2025. február 4., kedd

Új Föld



( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Egy nyári estén sétáltam az erdőben. A lombok lágyan susogtak a szélben, mintha titkokat suttognának egymásnak, a madarak csivitelése pedig betöltötte a teret, mintha az alkonyat utolsó üzenetét közvetítenék. A Nap méltóságteljes lassúsággal ereszkedett alá az égen, aranysárga fénye áttört a fák sűrű lombján, és meleg simogatással érintette az arcomat.
A levegő selymes volt és hűvösen simogató, mégis magában hordozta a nyári Föld illatát – a mohák és páfrányok zöld frissességét, a virágok bódító édes aromáját, és a fák kérgének enyhén fűszeres, mély illatát. A talaj puha volt a lábam alatt, apró gallyak roppantak meg minden lépésnél, mintha az erdő maga is figyelné az utamat.
Szerettem ezt a helyet. Mindig úgy éreztem, hogy az erdő magához ölel, hogy a fák bölcsessége és nyugalma belém áramlik. Ujjaimat végighúztam egy hatalmas tölgy érdes kérgén, és éreztem benne az időt, az évszázadok lenyomatát. Mennyi vihart, hideget, hőséget átélt már, és mégis szilárdan állt, rendíthetetlenül.
Ahogy beljebb sétáltam, elcsendesedtek a gondolataim. Az erdő mindig nyugalmat adott, energiát, békét – és soha nem várt semmit cserébe. Ahogy a Nap, a Hold és a csillagok sem kérnek semmit, csak léteznek, és fényükkel szolgálnak.
Hálás voltam ezért. Mindig megköszöntem az erdőnek, amikor befejeztem a sétát, hiszen oly sokat adott nekem.
Aztán megláttam egy különösen hatalmas fát.
Törzse vastag volt, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai szélesen terültek el, mintha át akarná ölelni a világot. A kérge simább volt, mint a többi fáé, melegséget sugárzott. Valami megmagyarázhatatlan vonzást éreztem felé. Lassan közelebb léptem, és átöleltem.
Ekkor különös érzés kerített hatalmába.
A Föld megremegett körülöttem, a levegő vibrálni kezdett. Egy pillanat alatt minden forogni kezdett, mintha egy láthatatlan örvény ragadott volna magával. A testem könnyűvé vált, mintha lebegnék, mégsem féltem. Csak hagytam, hogy az energia körülvegyen, áthasson.
Majd hirtelen minden elcsendesedett.
Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ugyanannál a fánál álltam – vagy mégsem? Az erdő teljesen megváltozott. A levegő kristálytiszta volt, olyan illatos, hogy minden lélegzetvétel szinte életenergiával töltött meg. A Nap még mindig ragyogott, de nem mozdult az égen, mintha az idő másképp létezne itt.
A fa megszólalt.
– Helló, kedves Emília. Tudom, most meg vagy lepődve. Nem őrültél meg, és nem haltál meg. Ezeket gondolod most, látom. Igen, érzem, amit érzel. Egy másik helyre kerültél. Új Földnek hívják. Létezik több Új Föld is. Itt minden kommunikál mindennel. Értjük egymást, legyen az a természet vagy az állatok. Mint ahogy te most érted, amit mondok. Ez itt hirtelen szokatlan neked, mivel a Földön az emberek csak emberekkel kommunikálnak. Nem értik sem az állatvilág nyelvét, sem a természetét. Energiával kommunikálunk. Ehhez magas szintű tudatosság szükséges.
A szívem hevesen vert.
– Hogy kerültem ide? És miért?
A fa lombja lágyan rezzent a szélben, mintha mosolygott volna.
– Ahogy átöleltél engem, a szíved tisztasága, a határtalan szeretet és a tudatosságod megnyitotta a kaput. Én csak hozzásegítettelek. Nézd csak! Ott várnak téged.
Előttem egy ösvény bontakozott ki, sima és fényes, mintha maga a természet formálta volna. A végén emberek álltak – békés arcok, tiszta tekintetek, szemükben nyugalom és szeretet ragyogott. Néhányan mosolyogtak, mások intettek felém.
– Üdvözlünk, Emília! – szólalt meg egy nő, akinek hosszú, fehér ruhája lágyan lebegett körülötte.
A nő, aki köszöntött, mosolyogva lépett mellém.
– Kedves Emília! Gyere, sétáljunk egyet. Ez itt az Új Föld. A szeretet bolygója. Itt a szeretet más minőségben létezik, mint a Földön. Mesélek neked, milyen is itt nálunk. Kérdezz bátran.
Ahogy elindultunk, nem bírtam magamban tartani a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
– Azt mondtad, hogy itt a szeretet egészen más… De miben más? Hiszen a Földön is szeretnek az emberek, mégis annyi fájdalmat láttam már…
A nő kedvesen rám mosolygott.
– A Földön a szeretetet szinte mindig feltételekhez kötik. „Szeretlek, ha viszontszeretsz.” „Szeretlek, ha megfelelsz az elvárásaimnak.” Itt a szeretet önmagáért létezik. Nem birtokol, nem követel, nem szab feltételeket. Itt minden létező önmaga teljességében szerethető, és mindenki érzi ezt a mély, tiszta kapcsolódást mindenkivel és mindennel.
Emília elgondolkodott, majd hálásan nézett a nőre.
– Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Érzem, hogy itt sok mindent tanulok majd a jövőben, és vissza is fogok térni. Vágyom az igazi szeretet megértésére. De most… ez hirtelen túl sok nekem. Szeretném feldolgozni mindezt.
A nő mosolygott, megértően bólintott.
– Persze, kedvesem. Nem kell siettetni. Szeretettel várunk.
A hölgy megölelt, és éreztem belőle áradó tiszta szeretetet. Én is megöleltem.
Végignéztem a békés tájon, a mosolygó embereken, a tiszta, ragyogó égbolton.
Aztán visszasétáltam a fához.
– Köszönöm – suttogtam.
Amikor újra átöleltem, ismét elragadott az energia, az örvény.
Amikor kinyitottam a szemem, a földi erdőben álltam. A Nap lebukott, a madarak elcsendesedtek.
De már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy bármikor visszatérhetek az Új Földre. De egyelőre dolgom van itt. Még mielőtt elmentem volna az Új Földről, már vágytam vissza. Az ottani világ békéje, a félelem és fájdalom nélküli létezés mindenemet áthatott, és úgy éreztem, hogy ott végre teljesebb lehetek. Azonban tudtam, hogy bármikor visszatérhetek. Az Új Föld hívott, egy hely, ahol a szeretet mindenek felett áll, és ahol végre otthon érezhetem magam.
Tanítani fogom mindazt amit az Új Földön megtanulok. Az igazi tiszta szeretetet.

2025. január 31., péntek

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,
szikrák táncolnak az égben,
a Tűz Birodalmába lépek.
A kapu tárul előttem,
csupán egy vöröslő ölelés.
Ahogy beléptem,
minden, ami emberi, eloszlik,
és a tűz átformál,
mint a tűző nap, mely éget,
de formálja a földet.
A földi test elhamvad,
a lélek könnyedén emelkedik,
mint szálló arany füst,
angyali szárnyakra lel.
A lángok nem égetnek,
csupán szelíden karolnak,
mint egy szerető kéz,
mely örökre átölel.
Itt, a tűzben,
minden, ami fáj, eltűnik.
A test elporlad,
de a lélek örök.
És amikor már nem marad semmi,
csak a fény és a csend,
angyalok karja ölel,
és már nem vagyok más,
csak a Tűz Angyala,
a végtelen lángok tiszta szívében.

Tiszta Lélek

 


A tiszta lélek, mint égi fény,
Sérthetetlen, mint az időtlen táj,
Összetörhetetlen, mint a csend,
Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,
Mi mindent átölel, és meggyógyít.
Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,
Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.
Lélekben rejlik a tiszta csend,
Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,
Szemekben tükröződik a tisztaság,
Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.
Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,
Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,
A szívben, lélekben örökre ott marad,
Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.
Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,
A lélek nem védelmezi önmagát,
Szeretetet nem kér, csak ad,
Fényében minden árnyék elhalványul,
És semmi sem veszélyezteti,
Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

2025. január 30., csütörtök

Elfáradt élet


(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Elfáradt életem, mint őszi falevél,

Melyet a szél könnyedén elvisz,

Minden lépés, minden nap, egy újabb teher,

A világ súlya rajtam pihen.

 

Hosszú volt az út, amit bejártam,

Sokszor elestem, mégis felálltam,

De most már nincs erőm tovább,

Az álmok mind elhalnak, szerte foszlanak.

 

Szívem már nem dobog úgy, mint régen,

A szeretet, mit adtam, mind elveszett,

Minden küzdelem, amit vívtam,

Csak egy újabb seb lett a szívemen.

 

A fájdalom suttog, halk és mély,

De lelkem terhe sokkal nehezebb,

A világ, amit oly sokáig kerestem,

Ma már csak homályos, távoli emlék.

 

Az élet, mit valaha csodáltam,

Most csak egy messzi, elérhetetlen vágy,

Ami bennem élt, és ami hajtott,

Most csendben elszáll, és velem elhal.

 

Ami maradt, már nem én vagyok,

Csak egy árnyék, mi próbál tovább élni,

Elfáradtam, már nem kérdezem,

Miért?

Csak várom, hogy elengedjen a földi lét,

A csendbe, mélybe, hol végre pihenhetek.

 

Lelkemet minden fájdalom sújtja.

Talán van még remény,

Hogy egyszer végre megtalálom a békét,

Egy helyet, hol elhalkul a fájdalom,

És a múlt, mint szél, elillan, csendben.

 

2025. január 29., szerda

Csak Adni

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Kezeim átölelnek téged,
nem kérve, csak adva,
mert a szeretet nem vár,
csak áramlik, mint a folyó.
Szívemből adok, míg élek,
nem számít, mi jön cserébe,
hiszen a szeretet nem vágyik semmire,
csak él, és mindenbe belefonódik.
Kezeim átölelnek,
megérzed a szavak nélküli bizalmat,
mert az igazi kapcsolat
nem szavakban rejlik, hanem cselekedetben.
Nem várok semmit, csak adok,
hiszen a szeretet lényege éppen ez:
nem kér, nem vár,
csak jelen van, és örökké ad.
A szívem minden egyes dobbanásával
adni akar, hogy a világ szebbé váljon,
mert igazi szeretetet
csak szívünkből adhatunk.

2025. január 28., kedd

Farsangi bál

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


 

A pezsgő halkan pezseg a kristálypohárban, miközben lassan sétálok a bálteremben, egy rokokó kastély csillogó termében. A falakat aranyozott díszek borítják, a mennyezetet mitológiai jelenetek freskói díszítik. A hatalmas kristálycsillár ezernyi gyertyájának fénye apró szivárványokat szór a csiszolt parkettre, ahol elegáns párok suhanó lépteit követi a zene. A levegőben parfüm illata keveredik a viaszos gyertyák aromájával, miközben Wolfgang Amadeus Mozart „Menuett és Trio” című darabja szól a háttérben.

 

Ruhám halvány rózsaszín selyem, szoknyám abroncsos és gazdagon rétegzett, csipkékkel és aranyszállal hímzett szegélyei puhán hullámoznak minden lépésemnél. A fűzős felsőrész szorosan követi az alakom, aranyszálas díszítése a gyertyafényben finoman csillan. A vállaimat leheletfinom, áttetsző tüll takarja, amely alig érinti a bőrömet. A hajam magasra tupírozott, apró gyöngyökkel és rózsaszín tollakkal díszített, ahogy a kor elegáns stílusa megkívánja. Arcomat finoman díszített maszk fedi: halvány arany, amelyet apró gyöngyök és csipkék szegélyeznek. Ujjatlan selyemkesztyűt viselek, és minden mozdulatom visszatükrözi az este eleganciáját.

 

Kezemben egy kristálypoharat tartok, benne pezsgő csillog. Az ital apró buborékjai finoman csiklandozzák az ajkamat, miközben figyelem az álarcosokat. Nézem, ahogy a táncok kavalkádjában a fényes kelmék, színes maszkok és titokzatos pillantások mind egy különleges történetet mesélnek.

 

Egyszer csak érzem, hogy valaki figyel. Felnézek, és egy magas férfi áll előttem. Arcát fekete selyemmaszk fedi, amely csak a gyönyörű, mélykék szemeit engedi láttatni. Kabátja ezüsthímzése megcsillan a gyertyafényben, és ahogy egy lépéssel közelebb jön, könnyedén meghajol előttem.

 

– Úgy tűnik, egyedül van ebben a csodálatos forgatagban – mondja lágy, mély hangon.

 

– Egyedül? – mosolygok rá, miközben szemem szórakozottan végig pásztázza a termet. – Csak addig, amíg valaki el nem hív egy táncra.

 

– Akkor úgy tűnik, hogy megérkezett a pillanat – válaszolja egy titokzatos mosollyal, és kezét nyújtja. – Engedje meg, hogy én legyek az, aki elviszi táncolni.

 

A zene felhangosodik, és a keringő ritmusára kezdek lépdelni a férfival. Minden egyes lépésünk tökéletes összhangban van, mintha a tánc örökre a miénk lenne. A maszkja mögött ott vannak azok a gyönyörű, mélykék szemek, amelyek minden fordulatnál rám szegeződnek. Úgy érzem, ezek a szemek mindent tudnak rólam, minden gondolatomat, titkomat ismerik, mégis valami titokzatos fátyol mögé rejtik a sajátjukat.

 

– Ismerjük egymást? – kérdezem végül, a zene lágy hullámai fölé emelve a hangomat.

 

– Talán – feleli, egy pillanatnyi hatásszünet után. – De az is lehet, hogy csak ma este kell megismernünk egymást.

 

A szavai egyszerre titokzatosak és megnyugtatóak. Ahogy a zene lassan a végéhez közeledik, a teremben a többi vendég tapsolni kezd, de nekem úgy tűnik, hogy a világ megszűnik körülöttünk létezni. A férfi finoman elenged, egy mély meghajlással, és mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik a tömegben.

 

Még utána fordulok, próbálom követni, de már sehol sem látom. A terem fénye lassan elhalványul, mintha a gyertyák lángjai kihunynának, a zene halk zúgássá olvad, és a tömeg is mintha eltűnne körülöttem.

 

A következő pillanatban kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, körülöttem a reggel tompa fénye. Az éjszaka emléke azonban még mindig ott lüktet bennem – a tánc, az érintés, a szavak. De legfőképpen azok a gyönyörű kék szemek, amelyek a maszk mögül rám ragyogtak. A szemek, amelyek még most is ott ragyognak a gondolataimban, titokzatosak, mintha egy másik világból jöttek volna. Talán álom volt, talán valami több. De a szemeinek titokzatos ragyogása örökre velem marad.

 

 

Csendes Érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)


Ha belépsz abba a csendbe, ahol élek,
minden, ami szürke volt, fénybe öltözik.
A pillantásod, mint egy halk dallam,
amit csak a szívem hallhat,
és ettől megrezdül minden.
Az érintésed – több, mint csupán érintés:
hullámok, melyek partokat formálnak,
kavicsokat simítanak,
de a szívem szikláját is
szelíden homokká oldják.
Nem beszélünk. Minek is?
Minden szó csak megtörné a csendet,
amit magunkra öltöttünk, mint egy régi,
meleg takarót.
Csak nézlek, és tudom, hogy veled vagyok:
nem a világban, hanem a lelkedben.
Amikor hozzám hajolsz,
az idő eltűnik,
ajkad könnyű, mint a nyári éjszaka friss illata,
és elhozza az álmainkat, a holnapot,
és azt a végtelen, hangtalan ígéretet,
hogy a szerelmünk sosem ér véget.