Nem hagyom...

Nem hagyom,

hogy a jószívűségem

csak könnyű szélként szálljon,

s kihasználja az,

aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,

hogy a mosolyom üres

tükörképpé váljon,

hogy a szívem

elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,

de megtanultam,

hogy a szeretet nem vak,

hanem lát, érez,

és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,

de már látom,

kinek érdemes,

és kinek csak fény vagyok

egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,

hogy életem perceit

mások elorozzák,

hogy a boldogságom

eltűnjön általuk.

A felhők habján

Bárcsak egy felhőn feküdnék,

puha bársonyon, a nap ölén,

szelek szárnyán suhannék, és megpihennék

a napsugarak melegén.

A bársonyos felhők ellazítanának,

a napsugarak a szívembe csepegtetnének

gyógyító szeretetet, mindent, amit csak lehet.

Mikor kinyitnám a szemem, lebegnék, mint a végtelen.

A szememből a szeretet könnyei folynának,

a szívemben a fénysugarak mindent átjárnának,

de én csak feküdnék a felhők habján,

s hallgatnám a csend édes hangját.

Édes csók

Amira és John a tengerparton sétáltak, a nap utolsó aranysugarai lágy fényben fürdettek mindent. A tenger sós illata átjárta a levegőt. Csendben sétáltak egymás mellett, nem kellettek szavak.

 A levegő tele volt izgatott, finom feszültséggel, mintha a világ körülöttük megállt volna.

 John hirtelen átkarolta Amira derekát, és magához húzta. Amira szíve hevesen kezdett dobogni, nem ellenkezett. John kezével gyengéden megfogta Amira arcát, majd váratlanul megcsókolta. Ajkaik összeértek, szinte lángoltak a vágytól. A csók édes és heves volt, egyre mélyebb, szenvedélyesebb.

 Amira halkan így szólt:

– Ne engedj el soha.

 John mosolygott, újra megcsókolta, ebben a csókban benne volt minden.

 

Egyszerűen jól vagyok

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,

könnyű léptekkel árad a fény,

egy lágy burok ölel át,

s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,

boldogságként lelkembe szivárog,

nem szól, nem kér, csak jelen van,

szívemben, testemben,

minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,

mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.

A szeretet, mi hozzám érkezik,

boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –

szavakkal leírni oly nehéz,

mert ezt nem érteni kell,

hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,

csak azt érzem, jól vagyok.

Csodás érzés, biztos,

hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,

hogy az érzések tovább maradnak.

Bárcsak soha el ne múlna,

a fájdalom bánat a múltba vonulna,

a boldogság belesimulna minden napjaimba.

Újra visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ne sírj, ha fáj,

A múlt, mint elhaló hajnal,

Eltűnik, mint a fény,

De újra visszatér, mint

reggel pirkadása.

Ne sírj, ha a szél zúg,

A fájdalom, mint apró porszem,

Elszáll, s a Föld magába zár,

A csendben nyugvó szíved

újra békét talál.

Ne sírj, ha a köd elnyel,

A felhők, mint álom, tova szállnak,

A Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked, mi újra fénylővé válik.

Ne sírj, mert a fájdalom tanít,

Mint a kovács, mi az acélt formálja,

Minden ütés erősebbé tesz,

S végül a lélek fénybe borul,

mint egy új csillag.

Ne sírj, a vihar elvonul,

A Föld megöleli lépéseid,

Mint a tenger, mikor partra ér,

S utána csendben, nyugodtan

elalszik.

Ne sírj, ha sötét az ég,

Mert a felhők, mint álom,

tova szállnak,

És a Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked,

mi újra felragyog.

Az erdő szíve

Az erdő egy nagy család, a felhőket súroló hatalmas fákkal, az állatvilágával. Otthont ad oly sok mindennek. A fák élnek, szerintem szívük is van. Oltalmat nyújtanak, csak adnak. Olyan, mintha minden mindennel beszélgetne: a fák a patakkal, a kövekkel, a borokkal, a virágokkal. Egység van és harmónia.

A levegő olyan friss és tiszta, hogy szinte megérinteni lehet. Minden egyes lélegzetvétellel telítődik a tüdő, mintha a fák zöld levelei élet energiával töltenének fel mindent. Az erdő illata, a moha és a föld meleg keveréke mintha meggyógyítaná a fáradt lelket.

A hegyek sírnak, ha egy fa meghal. Az ég felé emelkedő sziklák között halk sóhaj száll, a szél zokogva körbejárja a letört törzset, mintha gyászos dallamot búcsúzna. De a fa nem sír. Némán, mély tisztelettel adja át utolsó ajándékát, gyökerein keresztül minden energiáját, életerejét a körülötte élő testvéreinek.

Az erdő nem csak hely – él, lélek is. Ha meghallod a hívását, soha többé nem felejted el a hangját. Újra és újra hallani akarod, mert hív az erdő, hiszen szíve van.

És ha elbúcsúzol tőle, az erdő tovább él benned, örökre ott marad, ahogy a fák gyökerei mélyen a földben. Az erdő szíve soha nem hagy el, mindig ott dobog benned.

Lőrinc bátyó

"Nem Pesten történt, amit hallotok,

ott ily regényes dolgok nem történnek."

Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.

Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.

– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!

A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.

– Ugorj!

A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.

– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!

Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.

– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.

A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.

– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?

Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.

– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.

A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.