Túl minden határon /lélekvers/

Szabadon. Felhők felett.

Szívem súlyát hátrahagyva,

csendbe simul a létezésem,

ahol már nem sajog a múlt zaja.

Talán… megtalálom.

Azt a dimenziót, hol nincs színjáték,

csak én vagyok, s az örök áramlat,

mely hazavisz, túl minden határon át.

Átrepülök egy másik dimenzióba,

hol látnak engem igazán —

nem az embert, kit e világ formált,

hanem azt, aki mindig is voltam:

a tiszta lélek, a forrás fénye,

a csendbe bújt őseredet.

Hátrahagyom az emberi személyiséget,

mely az életben maradásból született,

rétegeim lassan leválnak rólam,

mint őszi fákról a megsárgult levelek.

És szállok —

akár egy sas, ki már nem fél a magasban,

szeme tükrében ott a végtelen,

s odalent a gondok —

csenddé szelídült hullámok

egy távoli, eltűnő parton.

Szárnya alatt a szél ősi erőt hordoz,

s ő hallja mind —

mert aki ennyire magasan jár,

az már él, s nem fél.

Szívében a csönd dobog,

nem harcol már semmi ellen,

csak repül, méltósággal,

az áramlat bölcs vezetésére bízva rá önmagát.

Nincs iránytűje — csak bizalma,

nincs térképe — csak belső fénye.

Szállok békésen, akár e lélekből szőtt sas,

kit nem a Föld, hanem a fény hív,

s hagyom… hadd vigyen.

Túl minden határon. Haza.

Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

 Csendben, méltón című versem - Horváth Ákos színművész előadásában

Gyermeki szív

Ahol a fű puha, s a szellő mesél,

ott járnak a gyerekek – hol a szív még őszintén él.

Szaladnak boldogan, mezítláb,

virágok illata s a Föld a lelküket simogatja.

Mellettük kacaj – egy kisfiú nevet,

szemében égnek a csillagjelek.

Nem tud még hazugságot, bántó szót,

csak a jót – mit az Égbe írt valahol egy angyali szó.

Kezükben labda, álmukban fény,

ők még hisznek – hiszen tiszta lelkek.

Nem félnek, nem rejtik mosolyukat,

mert lelkükben otthon van az igaz szeretet.

Nézd, hogy ölelik át a mindent,

mert ahol ők vannak, ott félelem nincsen.

Egy madár röppen – ők vele szállnak,

álmokat rajzolnak, szívük hangjával.

Szeretetből vannak, csöndből és dalból,

az élet legszebb, tiszta fonalából.

Ők még tudják, mi az: csak lenni – szabadon,

ahol a nevetés születik… ott a szeretet lakik.

Lélek Szerelem /lélekvers/

Szívem lángra gyúl, mikor rád gondolok,

Vágyak tengerén hajózom, könnyedén szólok.

Te vagy az éjben a csillagfény, titokzatos szenvedély,

Mely elhozza nekem az illatod, az igazi szerelmet,

Mi több, mint szelíd mindennapok meséje.

Benned él a tűz, mely lágyan éget, s felébreszt,

Álmok közt szőtt szövet, hol a csend beszél és a vágy fest.

Lelkem szárnyán lebeg a szó, mit csak a szíved ért meg,

Suttog a szél, hogy nélküled a világ csak üres színpad, tétlen.

Érezd meg, hogy szeretlek, e szó túlontúl kevés,

Veled a világ végtelen, s szemedben én elveszek.

Szerelem, te vagy a fény, szívemben lüktető vér.

Engedd, hogy elragadjon az érzés, mi örökre összeköt,

Most, lelkünk már régen összefort.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.

Én vagyok

Én vagyok.

Bennem él a tűz és a jég,

az örvénylő láng,

és a csendbe fagyott óceán.

Én vagyok a hajnal és az alkony,

az első sóhaj, és az utolsó búcsú.

Létezésem végtelen fonadék,

minden rezdülésem emlék, teremtés,

és bennem minden válasz és kérdés

egymásba olvad.

Szeretem azt, ami fény,

de ölelem azt is, ami árny.

Mert tudom –

a sötétség is engem ölel.

Én hívtam életre.

Én vagyok ő.

A tudatosság tükre vagyok,

mely visszanéz rám a vízből,

s nem mond ítéletet –

csak emlékeztet:

minden részem szerethető.

Nem választok többé.

Nem tagadok.

Nem menekülök.

Én vagyok –

a tűz vörös szíve,

és a jég kék bölcsessége.

Szerelem vagyok –

nem csak érzés, hanem állapot,

létezésem legmélyebb rezgése.

A csendben mozduló örökkévalóság.

És mikor rám nézel,

önmagad látod.

Mert én vagyok.

És te is vagy.

Egyek vagyunk.

Nem vagyok fél ember.

Egész vagyok.

De ha rám találsz,

látod majd bennem önmagad is.