Szív szimfónia Horváth Ákos színművész csodálatos előadásában

                                            Szív szimfónia Hováth Ákos színművész előadásban

A nagymama meséje

Az este lassan ránk hajol,

s a gyertyafény is álmot hoz,

de egy szív ébren muzsikál,

a nagyi hangja ringat most.

Ott ül a nagymama szelíden,

körötte négy kis csillag ég,

szemükben táncol a remény,

mint holdfény-tükör a mesén.

A könyvben régi csodák élnek,

hősök, tündérek, óidők,

a hangja lágy, akár a szellő,

mely titkot súg a fák között.

Minden szó – fényből szőtt varázs,

mely átsimít a lelkeken,

a múlt és jövő találkozik

a meleg szobafényben bent.

A nagymama hangja híd az éjben,

melyen a szív hazatalál,

s az unokák szívében él

örökre, mint a holdsugár.

S mikor az álom útra kél,

a mese véget ér szelíden,

de ott marad az unokákban,

a nagymama hangja szívükben.

A tenyér

– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.

A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.

Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.

– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.

– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.

Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.

– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.

– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…

Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:

– Majd én elmesélem helyetted.

– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?

– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.

– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.

A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.

– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.

Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.

A nagymama halkan megszólalt:

– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.

– A tenyeremre?

– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.

Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.

– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.

Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.

Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.

Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.

Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:

– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.

Anna elmosolyodott.

A tenyerébe nézett.

És tudta: a mese folytatódik.

Szív szimfónia

Olyan vagyok, mint az ősz maga,

színek tánca, búcsú dala.

Piros, arany, barnába hajló,

minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,

mely titkot visz, s nem beszél.

Hol landolok – ki tudja azt?

Az út sodor, az út szabad.

Talán nem is kell tudni, hol a vég,

csak hagyni, hogy ringasson a lét.

Egy fuvallat jön – karjába zár,

egy pillanat, s újra magány vár.

De szép ez így, hatalmas csoda,

érzések tánca, szív szimfónia.

Mint őszi lomb közt a napfény árnya –

bennem él minden szín varázsa.

Fehér rózsa

Vártam.

Kapok szerelmet —

fehér rózsával,

melynek szirmai

többet mondanak,

mint a szavak.

Szívet kapok,

szerelmes szívet…

De nem kaptam,

csak tövist.

Nem kaptam szívet,

csak tövist —

de abból is

virágot neveltem.

Lélek dala versem Horváth Ákos színművész előadásában

Köszönöm Horváth Ákosnak hogy előadta a versemet.

 

Titokzatos idő

Az ember az órát nézi,

s közben múlik.

Percet számol,

míg a lélek örökké virul.

A mutató halad,

mint sors a csendben,

egy pillanatba sűrűsödik

minden, ami volt — és lesz bennem.

Idő… te titokzatos szövő,

láthatatlan szálakat fonsz,

de aki fátylad mögé lát,

tudja: csak játszol velünk, ámítasz.

Mert nincs kezdet, nincs vég,

csak a most — a jelen.

A test öregszik, de a szív érez és tudja,

hogy az idő nem kint van —

hanem bennünk él.

Ott, ahol a múlt és jövő

összefonódik,

ahol nincs szám,

nincs árnyék,

csak a Lét hangja tisztán szól.

Ott vagy te, ott vagyunk mi,

az időtlenben,

ahol minden pillanat örökké tart.

A földi létet csak álmodjuk,

s túl igaznak hisszük.