2025. december 10., szerda

Csendben ring a téli táj



Hó alatt a táj most mélyen alszik,
cinege trillája finoman hallatszik.
Tél ölelésében szelíden ring a táj,
s hópelyhek táncolnak a szél karján.
Fák közt suttogást hordoz a szél,
pelyhek útján fényt simít az Ég.
A cinege figyel, szíve ritmust talál,
s a tél csöndjében új dallamokra vár.
Hóvilág fölött tiszta fény rezzen,
minden lélek pihen éppen.
A cinege halkan dalol tovább,
s mi hallgatjuk a kis csodát.

Anyai szív



Elteltek az évek olyan gyorsan,
hogy csak az tudja igazán,
aki gyermeket nevelt fel:
mennyi erő, mennyi csendben hordozott teher,
mennyi fáradt nap, elnyúló hét
és rengeteg megélt esztendő marad mögötte.
Egy anya csak ad –
egyedül küzd, mégis tovább viszi a napokat,
segítség nélkül is kitart,
mert az anyai szív akkor is teszi a dolgát,
amikor már a teste súlyosan fárad.
A gyerekek elmennek… felnőnek,
az élet messzire viszi őket,
de néha még visszanéznek,
rád pillantanak egyetlen halk emlékre,
arra a fényre, amit tőled kaptak valaha.
Anya a szívét is odaadná,
még a gyermek fájdalmát is magára venné,
ereje fölé hajolva,
míg végül a teste elnehezül,
s csendben jelzi: túl sok volt már ez a teher.
Egyedül marad – mert ilyen az élet,
örök körforgás, amely sosem ér véget.
Ezt megérti minden nő,
aki már végigélte:
milyen mélységeken vezet át az anyai szív,
mennyi kimondatlan történetet őriz magában
a végtelen szeretet jegyében.

Talán egyszer...



Ma reggel egy vékony fény kúszott be a szobámba,
megállt a függöny szélén.
Ránéztem, és arra gondoltam:
talán egyszer újra örömmel fogadom.
Gyerekkoromban
kíváncsian, tele energiával indult a napom.
Most ez az érzés eltűnt,
úgy, hogy észre sem vettem – vajon hová tettem?
Nem tudom, mikor vált hiánnyá,
csak néha hiányzik.
Mint egy elfelejtett emlék,
ami várja, hogy újra elővegyék.
Még nem ébredek úgy, mint régen,
de bennem van a hit, hogy lassan visszatér a fény,
és újra megtalálom a reggelek örömét.
Szerelmes leszek az életbe. Újjászületve.

Egy perc...



Lenni egy perc – néha ennyit ad az élet,
mégis beleremeg minden, amit érintesz.
Apró mozdulat vagy, fénycsík a levegőben,
mégis nyomot hagysz, mert adtál magadból
valami tisztát, maradandót.
Szerettél úgy, hogy a szívedet nem féltetted,
s aki megérezte ezt, őrzi még a helyét.
A test elfárad egyszer, de a lélek nem fárad el –
csak leteszi a terhet, mint aki végre megérkezett.
A csend ilyenkor mélyebb:
nem üres, hanem megtelt tapasztalással.
Az elmondhatatlanból rend kerekedik,
az elmúlásból megértés fakad.
S amikor az élet eloldódik rólad,
nem zuhan, nem fáj, nem távozik sietve –
csak felszáll lassan, könnyedén,
mint a hópihe, amely egyetlen pillanatra
még felragyog az égen.
Ahogy elolvad a fényben,
már tudod: nem veszett el semmi.
Csak hazatalált oda, ahová mindig is tartozott.
A mindenségbe.

Megérkezett a Mikulás



Hull a hó a kis utcára,
Mikulás lép a hóba.
Piros zsákja csörren, zörren,
csoki lapul benne bőven.
Kis csizmák sorban állnak,
a Mikulásra tisztán várnak.
Izgatott már minden gyermek,
aludni is alig mernek.
Reggel aztán boldogan,
csizmát nézik álmosan.
Boldogság és kacagás,
megérkezett a Mikulás!

Ma



Ébred a reggel, szelíd derű,
könnyű a csend, ma oly egyszerű.
Fény simul rám, mint halk ölelés,
elindul bennem egy kedves nevetés.
Színt kap a perc, a szív felnevet,
lassan kibont egy apró kis teret.
Ma minden út egy kicsit simább,
és örömmel lépek egy új napba tovább.

2025. december 5., péntek

A szelíd Hit



Nem siet most az idő, csak simít,
lágyan lelassítja a gondolatot,
ahogy közeledik a karácsony,
a szív lassan hazatalál a melegbe.
A hit nem mond semmit hangosan,
csak leül mellénk a csendben,
s engedi, hogy átérezzük:
hittel könnyebb élni a világban.
Az emlékek is velünk lépnek be halkan,
most nem terhet, hanem meleget hoznak,
emlékeztetnek arra, amit egyszer megéltünk:
tudunk szeretni, és szeretve lenni.
Talán ez Advent első üzenete:
lassan kitárni a szív ajtaját,
s beengedni a hit angyalát,
hogy szívből érezhessünk egy újabb csodát.