„A költők szavakkal hívják elő az elmondhatatlant,
hogy az érzések életre keljenek, s mások szívében felébredjenek.”
– Aurora Amelia Joplin
2026. január 27., kedd
Te adsz nevet
A csend ma beljebb húzódik,
mintha helyet készítene.
A fény megáll a falon,
és figyel, ahogy közeledsz.
A mozdulatod mögött
idő gyűlik össze,
idők óta néma
belső terek felelnek,
mint akik tudták, hogy eljössz.
A szív csendes munkába kezd,
finoman igazít rajtam,
hogy elférj bennem.
S te adsz nekem nevet.
A közelséged
lassú tanulás,
ahogy két belső világ
egymás ritmusát keresi.
A pillanat kitágul,
és az érkezés
fontosabb lesz benne, mint az út.
Lassan
a bennem élő lélek
egy pillanatra megállt,
mintha benned keresné
a folytatás alakját.
2026. január 24., szombat
Lángfonál
Két ember áll a csend peremén,
gyufaszál-testük feszülve vár,
remeg a tér középen,
mint lángfonál két szív között jár.
A láng véget ír – vagy kezdetet?
Parázs rezdül a mozdulat alatt,
a pillanat izzani tanul,
a fény árnya falakra tapad,
mint hamuíz a torok mélyén.
Füst még alszik az érintésben,
a tér halk ígéretté hajol,
két sors áll egy lélegzésben,
mielőtt a tűz fellobban.
2026. január 23., péntek
Sebben is él
A természet oly csodálatos –
a sebben is él.
Kivágott törzs áll a fény alatt,
törzsében múlt idő emlékei remegnek,
a balta bennmaradt mozdulat,
egy döntés súlya.
Virág nyílik ott,
ahol végnek hittük.
A Föld tud valamit, amit az ember felejt –
hogy a törés átjáró,
és a zuhanás irányt vált.
Közöny jár körülöttünk,
tekintetek elcsúsznak,
szívek takarékra zárva.
A természet közben beszél.
Csenddel.
Színnel.
Növekedéssel.
A virág élni akar,
a gyökér kapaszkodik,
a fény visszatér.
Aki fájdalmat hord,
ugyanebből a törzsből sarjad,
várja a saját idejét.
Álmodó rózsák
Jégbe zárt csendben alszanak,
mint a mesében.
Szirmuk őrzi az illatot,
az idő bennük pihen.
Két rózsa – egymásra hajolva,
tisztán, mozdulatlanul.
A szerelem bennük lélegzik,
átlátszó álmon belül él.
Várják az olvadás idejét,
amikor megérkezik.
A jég elenged, a szív felébred,
a szépség tovább lép.
A jég lassan enged,
felszíne áttetszőn megnyílik.
Olvadásban illat ébred,
a hideg réteg vékonyodik.
Langyos érintés érkezik,
szirmokat tanít lélegezni.
Az olvadás tudatos mozdulat,
érzi a szerelmet, mielőtt kimondaná.
Meleg jelenlétté válik,
összehangolja a dobbanásokat.
A csendből érzés születik,
az érzésből egymás.
Végül az illatok összefonódnak –
két rózsa közös emlékezete.
A tér azzá válik,
amit az idő megőrzött:
szerelemmé.
Szerelem = Átjárás
Amikor belépsz,
a csend irányt vált –
lélegzik minden körülöttünk,
a pillanat elfelejti,
hogyan kell továbbmenni.
A kezed térkép
egy sosem jelölt országhoz,
ahol a szív
szabadon kimondja önmagát,
ahol az idő lehajtja a fejét, enged.
A tekintetedben
megáll minden,
ami valaha menekült bennem –
szétesik a múlt,
mint túl szoros ruha,
a test végre
belefér a jelenbe.
Ez a szerelem
átjárás –
bőrön, szavakon, életeken át.
Amikor a bennem lakó magány
megszólít téged,
és választ kap.
Összeérünk,
a világ megtanul hallgatni.
A szív ritmusa marad,
lassú, biztos,
mint egy ígéret,
amely már beteljesült.
Amikor egyszer
visszanéz az élet,
arra a pontra mutat majd,
ahol összeértünk.
Ott történt meg minden.
Ott vált a vágy
otthonná,
a keresés érkezéssé,
és a szív végre megérkezett.
Belső könnyek
A test elkopik.
Genetika, munka, idő –
ki tudja, mitől.
Néha nagyon fáj,
mégis mozdulni kell,
erőn túl is,
emelt fővel.
A szív sokszor sír.
Belső könnyek hullnak,
csendben,
láthatatlanul.
Átölelem a fájdalmat,
szeretgetem,
mert hozzám tartozik.
Én vagyok.
Részem.
A test jelez,
és elengedem.
Az idő hossza kérdés,
a kimenetel is.
Engedem,
hadd haladjon át rajtam.
Tapasztalok.
Ez az élet rendje.
Könnyű máz helyett
valódi súly.
Szép pillanatok felvillannak,
mert léteznek.
Az idő halad,
a napok rövidülnek.
Önmagamhoz hű maradok.
A hitem erős.
A szeretetem nagy.
Teszem, ami dolgom.
A Fény mutatja az irányt.
A szeretet átölel.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)