Az asszony minden hajnalban elindult az erdőbe. Hajlott hátán ott volt a rőzseköteg, karjai vékonyak, de mozdulatai megszokottak voltak, mintha ez a teher tartaná egyben. Nem szólt senkihez, csak lépkedett némán.
A faluban sokan találgatták már: miért gyűjt még mindig rőzsét? A férje meghalt, a fia pedig messzi országba ment.
Egy nap egy idegen vándor szólította meg az út szélén:
– Mondja, miért cipeli maga ezt a sok rőzsét?
Az asszony ránézett, szemében valami fáradt bölcsesség ült.
– Minden ág, amit hazaviszek, egy szó, amit sosem mondtam ki.
A vándor értetlenül állt, de az asszony már továbbindult.
Este, amikor senki sem látta, a kunyhója mögé ment, ahol évtizedek óta rakosgatta a száraz rőzséket. Leült, mint mindig, és kihúzott egy-egy rőzseágat, elnevezve őket, majd elkezdte mondani:
– Bocsáss meg! – Vártalak. – Ne menj el. – Szerettelek.
Az ágakból csendesen rakott tüzet. Nem a ház melegéért, hanem azért, hogy elégesse mindazt, amit kimondani nem volt bátorsága.
Az utolsó estén a szomszédok füstöt láttak szállni, magasabbat, mint máskor. De mire odaértek, a kunyhó már üres volt.
Csak egy kupac hamu maradt a helyén, benne egyetlen kőre vésett szó:
Megbocsátottam.
És senki nem értette, hová tűnt az asszony – mintha vele együtt minden el nem mondott szó is elszállt volna.
