Fényből lettem

/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,

lélegzem csendben.

Színekben bontom,

ki voltam rég,

s leszek, ki vagyok:

tiszta, valódi fény.

Szívem örökké emlékezik

Magányosan ülök egy pohár whisky mellett, melyben elolvad a csend. Az ital mélyén visszatükröződik a múlt, ahol kettőnk árnyéka táncol csendesen a pohár peremén – halk emlék, mely sosem fakul.

Emlékeimben újra veled találkozom. Érzem az illatod, mely finoman szőtte át a levegőt, s hajad selyme még mindig az ujjaim közt él, mint a leggyengédebb érintés. Látom mosolyod, édes és tiszta, hallom nevetésed, amely átmelegíti a lelkem. Minden pillanat veled a szívembe vésett, örök titokként őrzöm.

A szívem már csak a tiéd – örökre és mindörökké. Tudom, nem késtél el, csak csendben eltűntél, mintha egy szél susogó árnyéka lennél, aki elhagyta a földi időt. De én még várok – hangtalan hűséggel őrzöm emléked az idő szélcsendjében.

Annyira szeretlek, hogy az túlmutat a határokon, túl az élet és a halál küszöbén. Szeretlek a sírig, és azon is túl. Bennem örökké élsz, érzem lépted minden rezdülését, s szívem mélyén sosem hagysz el.

Egy szál virág

Egy szál virág.

Egy illat,

egy szirom,

lágy, akár egy emlék a bőrön.

Egy mozdulat csupán,

egy halk gesztus,

egy érzés,

egy gondolat,

amit nem mondanak ki –

csak átnyújtanak.

Ha egy kéz feléd nyújtja,

és közben némán figyeli

arcod rezdüléseit,

szemed apró táncát,

a lélegzeted mélységét –

ott történik a varázslat.

Nem a virágban.

Nem a mozdulatban.

Hanem a pillanatban,

ahol minden jelentést nyer.

Többet mond, mint bármely szó,

többet ér minden aranynál.

A pillanat – az maga a varázslat.

Láthatatlanul a szívbe hatol,

és onnan többé

soha.

el

nem

illan.

Aurora Amelia Joplin

Áldás az ifjú párra

A fény ma rátok hajol az égből,

mint áldott csönd egy templomi zenéből.

Szívetek összefonódik, mint két kéz,

mely hűséget ígér – szelíden és mélyen.

Ma még csak léptek az úton,

de lábnyomaitok már egy irányba futnak.

A szeretet – ha gondosan ápoljátok –

örök kertté virágzik, s benne csoda lakik.

Legyen otthonotok fészek és menedék,

nevetés és csend, öröm és reménység.

Legyen minden nap új választás a jóra,

és a szemetekben tükröződjön a fény pillanata.

Kívánom nektek, hogy ha jön a vihar,

legyetek egymásnak a csend és a part.

Hordozzatok együtt terhet és álmot,

mint Ég a Földet – hűséggel, szelíden, átkarolva egymást.

És amikor majd sok-sok év után

megálltok kéz a kézben újra a hajnalnál –

a szívetek súgjon csendesen egy dalt:

„Ez az út örök volt. És mindig veled akartam.”

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Igazi nyár

Fény, ami nem kérdez.

Illat, amihez emlék nő.

Csend, amely ringat,

és hang, amit csak a szív hall.

Nyár az,

amikor élni nem kell tudni —

csak érezni.

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.