Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Avarban születő álmok

Én csak elképzelem, milyen lehet,

ha két szív egymásba szerethet.

Őszi avar közt kéz a kézben,

álmok születnek benn a szívben.

Képzelem, ahogy avarban járunk,

szavak nélkül lassan sétálunk.

Egy pillantás mindent kimondhat,

s a lélekben örök nyomot hagyhat.

De még ez csak csendes álom,

melyből születhet holnap a legszebb világom.

S ha egyszer valóra válik e kép,

örökké őrzöm majd szívem mélyén.

Kézen fogva a jövővel

A technológia már nem a távoli jövő része, hanem a mindennapjainké.

Ott van a kezünkben, amikor üzenünk egy szerettünknek.

Ott van az otthonunkban, amikor segít időt spórolni a munkához vagy a háztartáshoz.

Ott van az utcán, amikor eligazít minket egy ismeretlen városban.

De a technológia nem helyettünk él, hanem mellettünk.

Nem tud átölelni, ha szomorúak vagyunk.

Nem tud helyettünk kimondani egy bátorító szót.

Nem tudja megadni azt a figyelmet és jelenlétet, amit csak mi emberek adhatunk egymásnak.

Ezért a jövő nemcsak arról szól, milyen fejlesztések jönnek,

hanem arról, hogy mi mire használjuk őket.

Segítségre, kapcsolódásra, tanulásra – vagy épp elzárkózásra.

A jövő képe ott rajzolódik ki minden döntésünkben:

amikor választunk, hogy beszélgetünk-e egymással,

vagy csak a kijelzőt nézzük.

Amikor eldöntjük, hogy értékeinket – a szeretetet, a tiszteletet, az együttérzést –

a gépek mellett is megőrizzük.

A technológia eszköz.

Az ember adja a tartalmat.

És a mindennapi élet apró döntései mutatják meg,

hogy milyen lesz a jövőnk közösen.

A test és a lélek párbeszéde

Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.

Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,

és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.

A kitartás lassan lélegzik bennem,

mert tudja: nem mindig rohanás az út.

Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,

hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám

a zajos mindennapokban.

Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –

mind visszahozza a mosoly emlékét.

A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,

hiszen ott a könnyedség ígérete is:

egy halk nevetés, egy apró mozdulat,

amelyben feloldódik a fájdalom.

Minden napban ott a kettősség –

zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.

És mégis: bennem marad a bizonyosság,

hogy a szív mindig hazatalál.

A testem hordozza a fájdalmat,

minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.

Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,

mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.

Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,

és miközben érzem a sűrűséget,

a bizalom szelíden suttog:

„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”

Néha a súly olyan nehéz,

hogy szinte beleroskadok,

de tudom: a lelkem magasabbra emel,

mint a test korlátai.

Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,

én is keresem a fényt,

és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.

Mert a fájdalom nem az ellenségem –

csak a tanítóm, aki arra hív,

hogy még mélyebben szeressem magam.

Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.

Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,

újra és újra fellobban a szeretet fénye,

és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,

hanem belül fakad, a szív mélyéből.

És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,

akkor érzem igazán: élek.

Mert aki érez, az kapcsolódik –

a testhez, a földhöz, az éghez,

és végül önmagához.

A hit, a szeretet, az erő és a bizalom

több, mint szavak –

ezek az én csendes imáim,

amelyek átölelik a napjaimat,

és felemelnek, amikor a súly túl nagy.

Ellenállhatatlan rózsaillat

A rózsa illata lassan felszáll,

mintha a levegő puha kendőt terítene rám.

Édes párája körbefon,

és minden lélegzetemmel mélyebbre simul bennem.

Van benne a hajnal friss harmata,

és a dél forró, tüzes lüktetése.

Érzem, ahogy a mellkasomban

lassan szétárad, mint finom melegség,

s átjárja a bőrt, a vért, a gondolatokat.

A rózsa illata nem áll meg a kertben –

velem marad,

a hajamba kapaszkodik,

a tenyerembe bújik,

és minden mozdulatomban tovább rezdül.

Belélegezve egyszerre nyugtat és felkavar,

mintha maga lenne a vágy szelíd alakja:

láthatatlan, de ellenállhatatlan,

s addig él bennem,

amíg újra és újra magamhoz engedem.

Zsíros kenyér íze

Futottunk porban, szállt velünk a nyár,

elfáradt testünk új erőre várt.

Leültünk a lépcsőre, egyszerűen, lazán,

hagymás zsíros kenyér várt minket a tálcán.

Kortyoltunk vizet a kerti csap alól,

szomjunkat oltva, kipirult arcunkkal, mosolyogva.

Nevettünk, játszottunk, míg eljött az este,

fáradtan jött álom a szemünkre.

Íz maradt bennem, örök gyermeki,

mely múltból fakad, s nem tud elmúlni.

Ha felidézem, szívem újra gyerekként él,

a kenyér, a zsír, a hagyma illata

ma már nem olyan, mint tízéves koromban.

Tenger könyve

A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.